Posted by Hetven évvel a holokauszt és kilencven évvel a náci hatalomátvétel után hogyan lehetséges a globalizálódó és egyre sokszínűbb Németországban életben tartani a nácizmus és a holokauszt emlékét? Szükséges-e és lehetséges-e egyáltalán egységes nemzeti emlékezetkultúra? – ezt a témát ajánlja figyelmünkbe a január 26-i Metazin.
„Három nappal január 27-e, a holokauszt nemzetközi emléknapja után lesz Hitler 1933-as hatalomátvételének 90. évfordulója. Van még jelentősége ezeknek a dátumoknak a német
emlékezetkultúrában?” – olvassuk a Die Zeit páros interjúját Stefanie Schüler-Springorum
német történésszel és Natan Sznaider német–izraeli szociológussal.
Abban természetesen mindkét tudós egyetért, hogy az auschwitzi haláltábor felszabadítása és
a nácik hatalomra jutásának napja egyaránt fontos évforduló. Schüler-Springorum ugyan utal
rá, hogy némiképp bizarr Hitler hatalomátvételével együtt emlékezni a holokausztra, bár
elismeri, hogy a holokauszt megértéséhez ismerni kell a hozzá vezető előzményeket.
A tekintetben is egyetértés van a két interjúalany között, hogy a történelmi emlékezet
nemcsak a múlt feldolgozását szolgálja, hanem a jelen megértését is. Mindenekelőtt annak
felismerését, hogy a demokrácia rendkívül kényes intézmény, és elég könnyen átalakulthat
nem-demokráciává. A nagy kérdés persze az, hogy hogyan és milyen formában lehetséges és
érdemes fenntartani a történelmi emlékezetet. Ebben már Schüler-Springorum és Sznaider
egyáltalán nincs azonos állásponton.
Sznaider nem tartja célravezetőnek, hogy az emlékezetpolitikát a jelen szereplőinek és mozgalmainak démonizálására használják. Helyteleníti az olyan megközelítéseket is, amelyek párhuzamot vonnak a mai populista jobboldal és a világháborúk közötti fasiszta, még inkább a náci mozgalmakkal. Már csak azért is, mert a történelmi emlékezet nem alkalmas a mai problémák megoldására.
Hasonló okokból utasítja el a történelmi emlékezet aktualizálását is. Mint tavaly megjelent monográfiájában részletesen kifejti, elszomorítónak és kártékonynak gondolja az újabban
divatos megközelítéseket, amelyek a holokausztot a gyarmatosítással állítják párhuzamba.
„Nem szeretem, amikor az emlékezetkultúrát az újonnan érkezőkhöz igazítjuk, és nem
fordítva.” Sznaider arra utal, hogy a bevándorlók történelmi traumái miatt emlékezetükben a
holokausztnak más szerepe van, mint a németekében – ha van egyáltalán bármilyen szerepe.
Sznaider egyenesen a németországi zsidók és az antiszemitizmus elleni harc elárulásával
vádolja azokat a baloldali újraértelmezéseket, amelyek szerinte megkérdőjelezik a holokauszt
egyediségét, és ugyanezt veti az Izraelt apartheiddel vádoló haladó baloldal szemére is.
Schüler-Springorum természetesnek tartja, hogy az újabb generációk új történelmi narratívákat akarnak. A nyolcvanas évek német történészvitáiban a náci és a szovjet bűnök összehasonlítása volt a kérdés, a globalizálódó és egyre sokszínűbb Németországban viszont természetes, hogy új értelmezési szempontok jelennek meg. Schüler-Springorum arra nem tér ki, hogy akkoriban a baloldal holokauszttagadással vádolta Ernst Noltét, amiért párhuzamot vont a szovjet terror és a náci népirtás között. Mindenesetre úgy véli, hogy a hivatalos
emlékezetpolitika sem hagyhatja figyelmen kívül a bevándorlók történelmi perspektíváját.
Nemcsak az újonnan érkezetteknek kell megismerniük a német történelmet, hanem a
befogadás részeként a bevándorlók emlékezetét is be kell építeni a német nemzeti
emlékezetpolitikába. Schüler-Springorum kijelenti, hogy ez a felfogás egyáltalán nem sérti a
holokauszt emlékét és a náci bűnök egyediségét sem kérdőjelezi meg. Sőt, azt tartaná igazán bizarrnak, ha a német emlékezetkultúra homogenitására hivatkozva ragaszkodni kellene a holokauszt valamely értelmezéséhez. Ő a kisebbségekkel és a mássággal szembeni intolerancia veszélyeit tartja szem előtt, és azt gondolja, hogy az egységes emlékezetpolitika erre nem tudná felhívni a figyelmet.
Címkép: 1933. Von Hindenburg elnök gratulál az új kancellárnak