Posted by Bojár Iván András
>Tán két órája sincs még, hogy Tamás Gáspár Miklós porai végső helyükön, Farkasrét földjében nyugosznak. Nem Házsongárdon, ahol méltóbb lenne. Ennyiben TGM útja végleg valahonnan valahová, Erdélyből Budapestre vezetett. Vissza már nem tér, ahogy a halott mellett ma legtöbbször megidézett Ady Endre sem, kit 104 esztendeje ugyanígy, január egyik utolsó napján kísértek végső útjára a Fiumei úti kertben.
Ady temetéséről épp nemrégiben került elő egy kiváló filmfelvétel: a Nemzeti Múzeum lépcsősora, hol díszravatalától indult a hatalmas tömeg. A pompás halotti hintó körül zsúfolódó hírességek, köztük az isteni Krúdy Gyula, meg a később a Casablanca rendezéséért Oscar-díjat nyert Kertész Mihály. Ady búcsúztatása országos esemény volt, de minimum egész Budapesté. Amerre az örvénylő gomolygó menet haladt, leállt a forgalom, ember nem maradt városszerte, aki ne tudott volna róla, kit temetnek aznap.
Tamás Gazsi temetésén hét-nyolszáz ember. Jé? Ennyien maradtunk még, akinek az európai szellem ragyogása változatlanul jelent valamit? Akinek fontos volt az eltávozott filozófus vibráló intellektusa, formátumos közéleti jelenléte, publicisztikai teljesítménye, kíméletlenül okos kritikái, Ady féle haragvóan szerető hazafisága? Biztos lettem volna, hogy ennyien sem vagyunk már.
Természetes persze, hogy TGM-et országos tömegnek kellett volna fejfája alatti csendes kis sírgödréig elkísérnie. Ahogy természetes, hogy ez az ország már nem vesz tudomást róla, nem ismeri, nem emeli piadesztálra azt ami ennyire ritka, ami ekkora kincs. Ravatala mellett nem sorakoztak miniszterek, a Parlament cafrangokkal ékes politikusai. Budapest első embere azonban itt volt. Karácsony nemcsak szép beszédet mondott, de kimmondottan kiválót! Okosat, pontosat, értőt. S még ezen is túlmutatót: kifejezetten irodalmi, publicisztikai értékű szöveget, noha szabódott, hogy nem érhet sírbeszéd műfajában TGM nyomába. És jó beszéd volt, hiteles, megrendült, személyes Baranyi Krisztináé. A demokratikus ellenzékből Hodosán Róza, a pesti intellektuális baráti körből Radnóti Sándor idézték föl azokat az évtizedeket, amikor a Gazsi fenomén az én életembe is belépett. Az indulás világát, Erdélyt, Selyem Zsuzsa képviselte, ki a napokban az És-ben búcsúzott a nagy gondolkodótól.
Nemcsak öregek, nemcsak az enyémnél is régebbi nemzedékek képviselői álltak a január végi borongós ég alatt, de jóleső volt látni, fiatalok is számosan. És persze a korunk szellemi nagyjai: írók, tudósok, filozófusok, szociológusok, már aki még megmaradt. Pillanatra egyébként kiderült, a beszédek végefelé a Nap gyengéden végigsimított az egybegyűlteken. Aztán, hogy tudjuk mikor és hol vagyunk, az idő zordabbra váltott, a sírnál már félszegen újra havazott. Az utolsó, valódi filozófusi sírbeszédet, egyik fiatal tanítványa, Sipos Balázs mondta, melyet TGM, a mester, bizonnyal erősen méltányolt volna.
Iványi Gábor búcsúzott Gazsitól a sírnál. Őket is negyvenötévnyi közösen majd párhuzamosan telt szellemi szolgálat kapcsolta össze, ahogy rengetegen voltak a Farkasrét fái alatt TGM korai magyarországi éveiből.
Nyugszik már. Örökre nyugoszik. A fizikai test. De Gazsi szelleme nem fog nyugodni, könyvei, szövegei messzire hatnak, ahogy, mint arra Hodosán Róza szellemes zárómondata utalt, mi hátramaradtak sem fogunk, a filozófus intéseihez méltón, nyugodni békében, míg a legfontosabbat, mi ezt az embert foglalkoztatta világ életében, az elvesztett Szabadságot, újra meg nem találjuk.
Címkép: Iványi Gábor temeti TGM-et