Posted by Verebes István idézi
Wesselényi Miklós ma is szomorúan aktuális írását
>A valamihez vonzó buzgó szeretet gyakran vakká teszi ezen indulatot, kinek hévvel lobog egyhez szeretete, könnyen igazságtalanná lesz mások iránt; nem ismeri el azoknak valódi becsét, — hibát lát hol nincs, a legjobbnál is jobbnak tartja önbálványát. Lehet, hogy sok magyarnak más nemzeteket megvető, csak a honit csudáló, gyakran nagyon igazságtalan, számos balítélete is hazája buzgó szeretetéből származik; de ennek következései éppen a hazára nézve igen károsak.
Mint regélik, a majom is szeretetből szorítja magzatját karjai közé, de határt nem ismerő szeretetéből agyon is nyomja. A honi iránti egy kevéssé talán az elégen túl is mehető praedilectio nem árt; de csak mint ellenméreg (antidotum) az elhidegülés (indiíferentissimus) ellen, csak olyanoknál, kiknek valamiben mindent
kell szeretniük, hogy mindent ne utáljanak (az illyeneknek pedig, fájdalom! száma mindenütt nagy), de az olyanban, kinek a haza nagy ideáját, annak nyelve, bora, szokása, vagy lova hibáitól vagy jóságitól meg kellene különböztetni tudnia, az olyanban (ezekhez számlálok minden miveltebb embert) valóban nagy hiba
minden hazai iránti vakszeretet, előítélet.
Aki valamit már egészen jónak, tökéletesnek itél, megnyugszik azon, megelégszik vele, s nem igyekszik tovább, a természetben pedig, mint a világ munkásságában is nyugvás nincs: hátra megy tehát, ki megállapodik. A világ miveltebb részeiben a soha nem henyélő ész, s fáradhatlan munkásság mindent javít, tökéletesít. Ha nekünk akármink azokéhoz most jóságára becsére tökéletesen hasonló volna is, de
ha azt mindeneknél jobbnak itélve abban tökéletesen megnyugszunk, amazok előhaladnak amig hátra maradunk. De, fájdalom! mi majd mindenben most is nagyon hátul vagyunk, mégis oly vontatva akarunk előmenni, főként azért, mivel a magunkét már jónak, sőt legjobbnak tartjuk.
Szülő anyja ezen előítéletnek a tudatlanság, s bő emlőjü dajkája a restség. «Nincs jobb kenyér, mint Magyarországon, így szól, ki más nemzet kenyerét nem is kóstolá; hosszas értekezéseket hallottam arról, hogy e világon a magyar bor legjobb, olyanoktól, kiknek torkát a franczia vagy spanyol drágácska bor soha nem is áztatta.
«Nem ér fel angol ló soha a magyarral, ezt állítják sok száz olyanok, kik magyar lovon igen keveset, angolon pedig soha sem ültek: az is elhatározza, hogy a magyar nyelv legszebb, legkellemesb, ki a németnek gazdagságát, az angol erejét, a franczia hajlékonyságát, s édes ömledezését az olasz nyelvnek csak annyira ismeri, mint én a kínait.
«Extra Hungáriám non est vita», az ezt pengetők vagy hívők nagy serege közül ez soha Wolfsthalon sem lépett túl; amaz a kül¬földet csak a Diligenceból s néhány német sörház s fogadóból ismeri, hol őtet a gonosz der, die, das-ért az alföldi szennyért vagy gorombán fogadták vagy jól meghúzták; más meg azt hiszi, hogy a német mind koplal, vagy csak kolompérral él, mivel neki most is korog hasa az academiai szük koszt emlékezetére. Minden idegen szokásokat s országokat mocskolva tér sok volt katona haza, minekutána 15—20 esztendőt töltött rossz kvártélyokban,, lengyel zsidók s cseh parasztok közt, vagy talián országban selyem bogárral tartott büdös majorságot rágva. Sokakkal közös előítélet más nemzetek
életmódját rossznak tartani. Ezek hogy jók e vagy roszak, igaz, magára nézve kinek-kinek ízlése határozza el, s a mi másnak jó s kedves, nekünk épen úgy ínyünk ellen lehet, mint más nemzet éppen nem kedveli, mit mi igen is szeretünk. Kinek-kinek ízlése szabad, azért hagyjuk békén. Szeressük a magunk kenyerét, ételét, borát ha jól esnek; de ne határozzuk el, hogy a másoké rossz, mert az valóban nem úgy van.
Címkép: Wesselényi Miklós báró az ökölvívás tudományát is megtanulta Angliában