Posted by Tamás Ervin
>Utálatos, amikor egy gondolatfecni megelőz, de a Der Standard ezt tette – jól tette. Publicistája arról töpreng, hogy miként kapott most új értelmet Orbán Viktor NATO-taktikája, mely szerint nem
ratifikáltatta a magyar parlamenttel Finnország és Svédország NATO-tagságát. Először amolyan
froclizásnak tűnt, majd egy olyan apuka képe vetítődött elénk, aki a gyerekének újra és újra megígéri,
hogy néhány nap és megkapja a csokis fánkot. A politika magasában is történhetnek gyerekes dolgok
– vélte a polgár, pedig sokkal mélyebb okok húzódtak az időhúzás mögött.
A finn elnök azonban aligha járatlan a diplomáciában, mert többször szóvá tette, hogy az EU
valamennyi tagja már áldását adta a bővítésre kivéve a törököket és magyar barátait, ez utóbbiak
azonban sehogyan sem találtak időpontot rá, hogy beillesszék a hatalmas munkát végző parlament
ügyrendjébe ezt a formálisnak tetsző szavazást. Törökország kezdettől fogva számos olyan
követelményt fogalmazott meg a két országban tartózkodó politikai ellenfelei, no meg a kurd vezetők
kiadatásával kapcsolatban, amelynek finomított verzióit Erdogan nem fogadta el, pedig a mézesmadzag – a gazdasági segítség – jól jött volna a katasztrofális helyzetben lévő és a demokráciától egyre határozottabban távolodó államfőnek.
Magyarán a magyar viselkedés a kivárásról szólt, arról, hogy miközben tétlenek vagyunk,
Törökország kottájából játszunk, sőt, még az improvizációt is rájuk bízzuk. Mi, járatlanok a
politikában, nem tudhatjuk, hogy ez a kártyatrükk mivel jár, de van egy olyan sejtésünk, hogy nem
oszt nem szoroz. Csak a sunnyogó gesztus egy újabb adalék az elszigetelődéshez, a szavahihetőség
erodálásához, illetve ahhoz a lókupec-mentalitáshoz, amellyel az úgymond szövetségeseink sűrűn
találkoznak. Jelenleg néhány számla – úgymond – még nincs lezárva, de az újabb NATO-csatlakozás
mintha elnapolódott volna, csokis fánk tehát sehol.
A hátsó szándék diadala. Diplomáciai bravúr. Nem tudni még. Folyt. köv.