Nem a tantárgyat, a gyereket kell tanítani

Weitz Tercsi
Amikor a főiskoláról kikerültem, ahol azzal bocsátottak utamra, hogy ne tanítsak, mert nem vagyok rá képes, egy picike iskolába kerültem.
Nyolc, tíz diák ült velem szemben. „Négyszemközt” voltunk. Már nem jegyzeteltek figyelő, kritikus szemek. Nem írták fel, hogy az óratervből mennyit sikerült megvalósítani s ha az nem sikerült, akkor a tanításod kettes.
Megéreztem valamit.
Nekem nem tantárgyat kell tanítanom, hanem a gyermeket.
Tökre nem érdekelt, mi van a tanmenetben.
Mikor a rendszer úgymond kidobott, s lettem magán nyelvtanár, még jobban szíven ütött a felismerés. Lehetnek a legjobb módszereim, nem működnek, ha az ember belülről, hittel nem működteti.
Mi kell ehhez? Önismeret. Önismereten keresztül a kishitűség elhalványul. Helyébe lép a magabiztosság. Kéz kezet fog az önbizalom és tanulási technika s megszületik a képesség. Illetve nem kell, hogy megszülessen, mert mindig is ott volt, csak elfedve, rejtve.
Gyakran beszélgettünk diákjaimmal önmagukról, terveikről, vélt gyengéikről.
Így azok feloldása is megtörténhetett. Mindaddig, amíg a szülő úgy tekintett rám, mint
szülőtársra. Odaadta legféltettebb kincsét, rám bízta. Lelkének kibontakoztatását is. Észre kellett volna vennem valamit. Amikor az első jelzés érkezett egy szülőtől: A maga dolga nem az, hogy beszélgessenek órán. Azért fizetek, hogy nyelvvizsgára készítse fel a lányomat.Az évek múlásával a bizalom szülő és köztem lazult. Mondhatni néhány kivétellel, de megszűnt. Már csak az volt a fontos, hogy mennyi órát kell fizetnem anyelvvizsgáért. Ne húzza az időt felesleges dumával.
Időközben már nem csak ösztönből, hanem tudatosan álltam rá az ösvényre. Első az
ember, az adottság. A hit, az önmagába vetett hit. Önismereten keresztül. Az érzelmek
működtetik az embert. A gondolatok. De milyenek azok a gondolatok? Ártók vagy előre
vivők? Honnan jönnek? Ki ültette belénk?
A nyelviskolámat 26 év után tavaly bezártam. Úgy eredményt elérni, hogy a szülők 90%-
át egyetlen egyszer sem láttam, nem lehetséges. Lehetetlen.
Mily érdekes a tükör. Azt mondta az egyik anyuka, azért húzom az időt felesleges
beszélgetéssel, hogy többet kelljen fizetniük. Mindeközben kockás füzettel a kezében,
benne a kifizetett órák számával bizonygatta igazát.
Ma már tudom, ennek így kellett történnie.
Útelágazás.
Ezért ástam bele magam a lélekismeretbe és kezdem a tanulási tréningeket önismerettel
majd zárom a két napot azzal, hogyan bánjunk magunkkal, ha jön a kishitűség. Hogyan
legyünk tudatosak, ha megjelenik az ártó gondolat. Mit tegyünk vele.
Miért most jutott eszembe mindez?
A jelenlegi társadalmi helyzet, az oktatási rendszer, az oktatás színvonala, a feszültség a
pedagógusok, szülők, s a politika közt piszkálta meg a 36 évnyi tanítás alatt szerzett
tapasztalataimat. A megoldás nem kívülről tud érkezni, hanem az individumból, belülről,
egyenként.
És még valamit így a végére.
A nagy tudással bíró, tudásukat ártón használók, mind-mind elit iskolákba, a legjobb
helyekre jártak.
Belőlük a lélek, az együttérzés hova tűnt?
Mire is kellene építeni a tudást?
(Karrierkód)