Édesapám, a próféta

Posted by

Hadnagy József
– Fiam – mondta egyszer édesapám munka közben a suszterszéken –, ez a világ, úgy ahogy látod, isteni mértékkel mérve, egy kis tó, és mi benne föltámadásra váró szitakötők. Nincs benne semmi, ami értékesebb volna az életnél, és annak ablakánál: azon keresztül látjuk az időket.
Nem tudtam elképzelni az időket a „tavon” kívül, s megkérdeztem:
– A tó vizében nincs idő?
– Erre édesapám visszakérdezett:
– Ha kint süt a nap, bent nincs világosság?
Kuncsaft lépett a műhelybe, a beszélgetés megszakadt, és azután valamiért nem folytattuk. Nem sokat veszítettem, mert szinte betéve ismertem a tanításait, tudtam, hogy az élet ablakának a Bibliát tekintette.
Úgy olvasott benne, mint a busmanok a szavanna nyomaiból.
Az arab – zsidó háborúkban mindig megjósolta Izrael győzelmét. Előre látta a berlini fal lebontását, a két Németország egyesítését, a Szovjetunió szétesését, Amerika világuralmát. Az utóbbi négyet évtizedekkel bekövetkezésük előtt. Bestseller listára került volna, ha jóslatait leírja. Részemről övé a Nobel-díj, előrelátás kategóriában.
Nagyapámtól örökölhette az előrelátás képességét, aki mindkét világháborúban megjósolta a szövetségesek győzelmét.
Nagyapám ablaka az időkre a józan parasztlogika volt, amelynek golyóálló üvegén keresztül azt látta és adta tovább fiainak, hogy egy ország lehet akármilyen erős, nem győzheti le a világot. Azt is látta előre,
hogy a süvítő golyót kézzel nem lehet megfogni, mint ahogy azt a lelkes hadba vonuló ifjak hitték, pedig addig nem találkozott golyóval, puskát is csak a rendvédelmi szervek hátán látott.
Félelmetes hatással voltak rám édesapám látomásai az utolsó időkről. A frászt verte belém.
Amikor az apokalipszisről beszélt, láttam az utolsó időket jönni lefelé a gáton hatalmas zsákkal és forrasztópákával a hátukon, fejükön fekete kalap, föl a szemükig csupa tömött bajusz és szakáll – jöttek megjavítani a történelem esőcsatornáit, összeforrasztani a végest a végtelennel.
Az emlékek virtuálisan törlődnek a munkamemóriából és annak képernyőjéről: a homlokunkról, fizikailag automatikusan a feledés keménylemezére mentődnek, hogy helyet adjanak az új, időszerűbb
emlékeknek. Azonban nem mindegyik. Van néhány emlékem, amely mintha oda lenne tetoválva a homlokomra: pillanatra sem felejtem. Ezek közé tartozik az a nyári délután, amikor arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a házban, rajtam kívül mindenki elragadtatott. Azon nem csodálkoztam, hogy méltatlannak találtattam a mennyre – nem is bántam, mert volt nekem néhány külön bejáratú mennyországom,
amiben a felnőttek már nem hittek, és ahol rendkívül jól éreztem magam –, de amikor kinéztem az utcára, és az is üres volt, elfogott a kétségbeesés: kivel fogok focizni, háborúsdit játszani, erdőbe járni,
fürödni, bújócskázni víz alatt és víz fölött, vackort és somot lopni?
Nagyon megörültem, amikor valamelyik apróság sírása fölvert apokaliptikus álmomból.
Felnőttem, és ahányszor csak hazalátogattam, édesapám mindig beszámolt arról, hogy mi mindent látott még az élet ablakában.
Úgy áradtak be az idők a „tóba”, mint délutáni napfény egy üvegpalotába. Utolsó látomása Róma volt – ami volt és nincs, noha van: Európa képében –, és a sárkány, aki hatalmat ad a fenevadnak.
– Gondolj bele – mondta, miközben éles késével körülvágta a cipőn az új talpot –, milyen erősek a sárkány szárnyai: az őrült eszmék, az ideológiák, a mesék. A magasba emelnek valamit, ami nincs, és mégis
van, mert testrészei hasonlítanak valamihez, amit már láttak és ismernek az emberek, és ezért hajlandók valóságosnak tekinteni. Még nem látják patáin a vasat: a tankokat, a rakétákat, a bombázókat, vastag bőrén a pikkelyeket: a pénzt, és nem látják gyomrában a poklot, amely előbb- utóbb kitör – vagy azért mert még magasan repül, vagy azért mert később jelennek meg testén ezek a szörnyűségek, amikor már lehetetlen
megölni, mert erejét átadta a fenevadnak.
Ó, mennyire kíváncsi volnék, hogy mit látna most az élet ablakában. Európa volna a hétfejű és tíz szarvú vesztébe rohanó fenevad, hátán a szabadság elkurvult istennőjével?
Remélem, nem.

De az apák mély nyomokat hagynak a fiakban, mint kerék a dűlőutakon. Sokszor kapom magam azon, hogy számolgatom Európa fejeit és szarvait, s nem tudom eldönteni, melyikből hány van, és melyik fogja
halálra döfni. Nem tehetek róla, folyton Marcus Antonius jut eszembe, az akkori Róma három fejének egyike, és a szarv, amit Kleopátra növesztett a fejére – öngyilkos fegyverként.
(Káfé főnix)