ATOM

Posted by

Gergely Tamás

>Bámészkodunk a Mälar-parton. Néznénk át a szigetre – munka zaja érkezik onnan, de mintha nem a szokásos kőtörésé lenne. Látni nem látunk semmit: párás a levegő, köd vastagságú. A kép majdnem olyan,
mint a tenger gyermekkorunk Konstancájánál, vége nincsen.
Jó ott állni. A színek is üdébbek, a kontúrok, ha vannak, elmosódottak, ugyanaz a Mälar-part és mégis más, mint a megszokott. Sétáló kevés, ezért is jól érezzük magunk, az a part a miénk.
A miénk, ki venné el?
Nem tehetek róla, évekig láttam – képzeletben nyilván – a Mälaren vizében egy felfele tartó egyszemélyes tengeralattjárót. Akkor, húsz- harminc évvel ezelőtt terjedt a hír a svéd médiákban, hogy az oroszok
ilyesmivel kísérleteznek. Nem hallottam róluk az utóbbi időkben, de a veszély érzete bennem ragadt. Nem gondoltam végig, mit tudna egy ilyen egyszemélyes jármű ártani, és különben is olvastam arról, hogy az oroszspionkodás változott, de a kellemetlen érzés megmaradt.
Ugyanaz a nyugtalanító érzés vesz erőt rajtam, amikor a hässelbyivégállomáson – lakásunk közelében – szolgálatot teljesítő őröket látom.
Miért kellenek ide őrök? Veszélyezteti valaki a metrómegállót?
A Mälarhoz visszatérve… Zaj érkezik, ismerős zaj, a kis sárga kiszolgáló hajót sejtjük meg benne, teherautókat szállít a kőtörőtől, ki tudja hova. S hát valóban a kicsi sárga jelenik meg – közben felszakadt a pára – behúz az alkalmi kikötőbe, nagyobb a zaja, mint szokott lenni, talán a légköri
viszonyok miatt.
A látszólagos béke felszíne alatt a Mälar is zavaros. A tudatunkbéli Mälar. Ha a svéd hadsereg főparancsnoka arra szólított fel a minap, hogy egy hétre elegendő élelmet raktározzunk el, akkor a helyzet komoly, bármi megtörténhet. Támadás érhet még minket is, itt, az eleddig semlegesnek mondott skandináv országban. Háború dúl Európában, s nem tudjuk, az agresszor meddig merészkedik. Egy őrült, aki atommal
fenyegetőzik, s nem tudni, hol veti be. Kijev lesz a célpont? Amit, ha bevenni nem tud, hát megsemmisíteni akar, vagy egy olyan főváros, amelyiket ellenségnek tekint, mint amilyen Stockholm, mert az a
politikájával ellenkezik? Mälar-partunk, ez a szakasz, amit a magunkénak nevezünk, alig tizenöt kilométerre fekszik a város központjától, gondolom, oda irányítják a bombát. S akkor annak a hatósugara mennyi?
Alviknál nyilván nem áll meg, elér hozzánk. Milyen gyorsan és meddig mérgezi a Mälart? Aminek a vizét isszuk, amiben nyáron fürdünk, amelyiknek a partján sétálunk, amit csodálunk. Az lesz számunkra a
halál. Nemcsak képletesen. Az lesz a vég.
Pusztítás, szörnyűség.
A Mälar, ez a folyóként viselkedő tó minderről mit sem tud. Ő csak folyik csendesen. S ha baj éri, úgy értem: atomtámadás, időbe kerül, de megtisztítja önmagát. Ezzel szemben mi, emberek halunk meg, továbbá a
halak. S a vízi növények pusztulnak ki, ami most a kacsák, hattyak, vöcskök tápláléka, de a folyó él tovább.
Bámuljuk a vizet. A kicsi sárga már visszafele tart, feladata van, ugye, csak mi, Éva meg én élvezzük ezt a különös tájat, mely elbűvöl, de azért ott van – a mélyben legalábbis – a rezdülésnyi félelem.

(A szerző Mälar-parti séták című most megjelent kötetéből)