Cseh Tamás „őrnagy”

Posted by

Frank Iván
>Most lett volna 80 éves. Annyi még bőven járt volna neki, hogy ezt megérje. Nem sikerült, elment, itt hagyta a dalait, néha kedves, néha fanyar, ironikus fintorait, a sármját, az indulatait… mert ezekre mindenki emlékezik. De magával vitte a gondolatait, a maga előtt is néha összegubancolódott világszemléletét… majd’ azt írtam, világnézetét… De az nem lett volna igaz, mert a világnézete, legalábbis azt hiszem, szilárd volt. Tetszik, nem tetszik, az volt.
Történt, hogy egy koncertje után beültünk egy pohár vörösborra egy budai kiskocsmába. Tamás rögtön szólt, hogy ne aprózzuk el, kérjünk egy üveggel. És nagyon igaza lett, mert a palack is hamar kiürült. Régi
emlékekről beszélgettünk. Mert, bizony, „voltak nekünk élményeink”. Közösek. Közös emlékek. A legendás hatvanas évek elején mindketten a néptánc szerelmesei voltunk, mindketten táncoltunk az akkor Mező Imre úti, (Ma Fiumei úti) SZTK tánccsoportjában. Fél év korkülönbség volt köztünk, én voltam az idősebb, de Tamás hozzám képest szinte még gyerek volt.
Mindkettőnket Németh Laci, volt középiskolás osztálytársam szervezett be a tánccsoportba, engem, mert
elválaszthatatlan barátok voltunk akkor, Tamással meg valamilyen rokonsági fokban voltak, így egyszer magával hozta a próbára, és Tamás ott ragadt. Táncolt, mint a mi is, de egy idő után azt vettük észre, hogy a próba szüneteiben a tangóharmonikás kísérőnket nyaggatta különböző zenei kérdésekkel. Szó szerint nyaggatta, majd egy idő után egy dobozgitárral állított be a próbákra, és szegény harmonikás nem pihenhetett. Akkordokat kellett megmutatnia, majd különböző harmóniákat. Bumfordi kedvességével néha arra is rávettea zenészt, hogy próba után még kicsit maradjon, és zenéljenek együtt.
Egy héten kétszer volt próba, és a próbák után többnyire a Keleti pályaudvar utasellátó éttermében kötöttünk ki, egy-két korsó sör erejéig. Akkoriban cigányzenekar játszott a pályaudvarhoz képest
szinte elegáns étteremben, és Tamást, aki mint mondtam, szinte még olyan volt, mint egy gyerek, magunkkal cipeltük. Nem volt könnyű rávennünk, hogy belekóstoljon a sörivásba, de aztán belejött. Naná,
hogy a zenészeket figyelte közben. Akkor még nem tudtuk, hogy a hivatására készül.
Velünk voltak a táncos lányok is, ami nagyon jót tett Tamásnak, mert a lányokkal való viszonya akkor még
meglehetősen félénk volt.
Szóval voltak élményeink. Erről beszélgettünk, szóba került Németh Laci is, akinek az édesapja amúgy református lelkész volt. Tamás, miközben a bort kortyolgattuk, csak úgy, mellékesen megjegyezte
róla, hogy voltak antiszemita megnyilvánulásai.
A szomszéd asztalnál ült egy harminc körüli férfi, aki, valószínűleg hallotta a beszélgetésünket, egyszer csak megszólalt:
– Van is baj elég a zsidókkal…
Tamásra néztem, aki lassan a beszóló felé fordult, majd erőteljesen megszólalt:
–. Hadnagy! – aztán gyorsan hozzátette: – Én őrnagy vagyok! Ugyan mit tudsz te minderről? Ismered tán őket. Van zsidó ismerősöd?
– Nincs, de… Én azt hittem, hogy te…
– Mit hittél, hadnagy!? Ha semmit sem tapasztaltál ezzel kapcsolatban, akkor minek ítélkezel. Soha nem általánosíthatsz! Ezt tanuld meg. Én is megtanultam.
Azzal visszafordult, töltött az üvegből.
A férfi hallgatott. Aztán maga elé dünnyögte:
–Én azt hittem… de már mindegy… megfogadom, amit mondtál…
Tamás már ügyet sem vetett rá. Beszélgettünk, ittunk.
Ha jól emlékszem, kb. 1 hónapra rá Kapolcson találkoztunk.
Koncertet adott. Mint régen. Akkor már tudta, hogy halálos beteg. De a koncert… mint régen…

Címkép: Kanásztánc Cseh Tamással