Posted by >Tamás Gáspár Miklós
>1948 – 2023
>Tudtuk, hogy súlyos beteg; sejtettük, hogy nem sokáig lesz közöttünk. Amiről a szélesebb
nyilvánosság csak most, tavaly októberi nagy podcast-interjújából szerezhetett tudomást, az
szakmai körökben régóta ismertnek számított. Nem akartuk, hogy anélkül menjen el, hogy mi,
a Társaság is elismerhettük volna a munkásságát. Tavalyelőtti, 2021-es nagydíjunknak, a
nagyszabású pályákat elismerő Életműdíjnak ő volt a kitüntetettje. Az elismerést briliáns
válaszban köszönte meg. Szellemes volt, mint mindig; ironikusan és önironikusan
fogalmazott, ahogy megszoktuk tőle. Sziporkázó szereplése valahogy elfeledtette, amit
láttunk: hogy borzasztóan lefogyott, hogy szörnyen rosszul néz ki. A covid különösen gonosz
változatán éppen túl volt, azt remélhettük, hogy valamilyen csoda folytán az áttétes rákot is
legyőzi. Hihetetlennek tűnt, amit négyszemközt mesélt, hogy az orvosa legutóbb azzal
köszöntötte, hogy Kész csoda, hogy maga egyáltalán még él.
A megtestesült szabadság volt: szempontokra nem ügyelő, óvatoskodásokat elutasító,
aggályokat figyelmen kívül hagyó, az egyrészt-másrészt érveléseket megtagadó szellem.
Konzervatív korszakában, arszlánosan elegáns öltözékben is ugyanolyan nonkomform
alaknak számított, mint a radikális marxizmus híveként, kötött pulóvert húzva. Életének
ironikus fordulata, hogy a csendes magyar félforradalom áramában ő, az intézményektől
zsigerileg irtózó személyiség is intézményes szerepekre kényszerült: parlamenti képviselő és
akadémiai intézetigazgató lett. Mint a demokratikus ellenzék ismert alakja, nem tagadhatta
meg, hogy az új liberális párt képviselője legyen; mint politikailag frekventált személyiség,
védelmet nyújthatott az akkor éppen az akadémiai intézményrendszer részeként támadott
filozófiai intézetnek. Kiválóan betöltötte mindkét szerepét. Parlamenti szerepléseivel a
megelőző század nagy retorikus debattőrjeit idézte, az intézet élén toleráns-liberális vezetőnek
mutatkozott. Mára már történelmi messzeségbe hullott a csendes magyar félforradalom,
valószínűtlenül távolinak tűnik mindkét szerep és mindkét intézmény: nincsenek parlamenti
viták, ahogy parlament is alig van, és nincs akadémiai intézményrendszer, ahogy az intézeti
vezető erényei közé sem igen számít a toleráns liberalizmus.
Filozófus sem intézményes értelemben volt: a nyilvánosság előtt működő szabad értelmiségi
esszéista szerepét alakította ki a maga számára. Teoretikusan mélyen átgondolt és
gyakorlatilag csillámlóan betöltött szerep volt ez. Hogy tiszteletet parancsoló monográfiák,
vaskos könyvek és terjedelmes értekezések helyett karcsú esszéket, rövid újságcikkeket és
koncentrált blogbejegyzéseket ír? Zsigeri ellenségei kaján gyűlölettel, rajongó hívei – ne
tessék tévedni, sokan vannak ők is – mentegetőzve emlegették ezt föl. Pedig a filozófiától
éppen nem számít idegennek ez a műfajválasztás. A filozófia gazdag egyetemes történetétől
sem, szerény magyar hagyományától sem. Az európai filozófia hagyománya nem csupán a
tudományos Arisztotelésszel indul: az irodalmias Platónnal is. Az újkori modern filozófia
pedig éppen nem egyetemi tanszékeken születik: szalonokban és társaságokban jelenik meg,
röpiratok oldalain és lapok hasábjain formálódik ki. A szerény magyar hagyomány pedig?
Benne sem lehet szembeállítani egymással a magas tudományt az alacsony irodalmias
esszéisztikával és a még alacsonyabb újságírással. Sok előd mutatkozik itt is. Például az előző
századforduló kiemelkedő intézményépítője, Alexander Bernát, akinek az életműve nem
csupán a többszázra tehető, számon tartott tudományos-filozófiai munkájából áll: az azok árnyékában született többezernyi, elfeledett újságcikkéből is. Vagy a századelő zsenije, a fiatal Lukács, akinek szintéziskereső, reprezentatív filozófiájába éppúgy beletartozik a „tudományos” drámakönyv és a „szisztematikus” heidelbergi művészetfilozófiai kézirat, mint az „irodalmias” esszégyűjtemény és az „esszéisztikus” regényelmélet. Vagy, mondjuk, a két háború közötti korszakban Prohászka Lajos, aki nem csupán a maga korának szellemes bölcselője: éppenséggel legjelentősebb esszéistája is; fő műve, a vándort és a bujdosót szembeállító híres nagyesszé akár egy Adyba oltott Hegel munkája lehetne.
Hogy most búcsúzunk tőle, emlékeznünk kell rá: az európai bölcselet és a magyar filozófia
fontos hagyományához kapcsolódik az ő munkássága is.
Csillámló személyiség volt, aki a személyes társalgásban mindig elragadott, írásaival viszont
gyakran irritált. Egyszerre volt mágikusan vonzó és diabolikusan taszító. Roppant korkritikai
elemzéseiben nem csupán a maga igazában bizonyos gondolkodó szólalt meg: a
nyilvánosságot mindig fölbolygatni remélő botrányhős meg a nézeteivel mindegyre egyedül
maradó közszereplő is. Így lehetett egyszerre magabiztos, erőszakos és rezignált.
Szenvedélyesen és mohón olvasott: mindig mindent tudnia kellett, kényszeresen követte a
világháló legobskúrusabb regisztereit, folyamatosan figyelemmel kísérte a szellemi alvilág
legfölháborítóbb aljasságait is. Megszállott vitázó volt, online közleményeinek kommentáradatába, kivételes gesztussal, gyakran maga is bekapcsolódott.
Már megérhette saját klasszicizálódását. Régen várt nagy gyűjteményes kötete – az elmúlt két
évtizedben eredetileg angolul született, marxista politikafilozófiai tanulmányainak roppant
válogatása – kivételes olvasói érdeklődést gerjesztett és szövevényes visszhangot keltett.
Konferenciák díszelőadójának kérték föl, nézeteinek vitatására önálló konferenciákat
szerveztek, életútinterjúkat készítettek vele. Ha munkássága klasszicizálódott is, ő maga nem
vált klasszikussá mégsem. Nem tudott megöregedni, haláláig fiatal maradt: mindig fölforgató
nézeteket hangoztató, folyamatosan lázadó fiatal.
Pár éve fogadalmat tett, hogy fölhagy a napi politikai események és folyamatok közvetlen
reflexiójára vállalkozó publicisztikákkal. A „puzsérok korában”, mint emlegette, nincs helye
az ő teoretikus munkálkodásának. Visszatért a filozófiához, megint terjedelmesebb esszékkel
kezdett jelentkezni. Újraolvasta a nagy német idealistákat, a modernitás politikájának
születésével foglalkozó, átfogó munkát tervezett, Társaságunk két évvel ezelőtt közgyűlésén
elhangzott előadásában a cancel culture lucidus bírálatát adta. Fogadalmát azonban nem tudta
következetesen megtartani: nem volt képes megtartóztatni magát, mégis-mégis, újra meg újra
közéleti elemzéseket is közölt. Bizonyosak lehettünk benne: ha a minket körülvevő szürreális
önkényuralom éppen különösen fölháborító intézkedést jelent be, csakhamar az ő
megszólalása is olvasható lesz majd a Mércén, a 444-en, a hvg.hu-n vagy az ÉS-ben.
Most pedig, íme, árván maradtunk, hűséges és lelkes olvasói.
Perecz László