Rekviem a Dunai Vasműért – Teljes a titkolózás

Posted by

Szentgyörgyi Zsuzsa

>A celebritásokról szóló teljesen érdektelen közlemények között gyakorlatilag elsikkadt az igencsak megrendítő hír: december elején kiderült, le kell állítani a Dunai Vasművet, ha nem kap sürgősen szenet a kokszolómű.

Teljes a titkolózás, még inkább a félrevezetés – Rekviem a Dunai Vasműért

Fotó: Batha László /Népszava archív

„Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” (Kölcsey Ferenc: Huszt)

Márpedig ez nem egy futószalag, amit némi többletmunkával újra lehet indítani. Ha tartósan, néhány napig, esetleg hétig áll, és kihűl, akkor beomlik, és ottmarad az egyébként nehezen és igencsak drágán eltakarítandó rom. Ráadásul nem tudja ellátni a kohókat sem, tehát azoknak is végük. És ha azok is leállnak, nem jön belőlük acél, akkor a hengerművek sem tudnak működni. A működés legalább néhány napos fenntartásához gyors, nagyon gyors segélyként 12 milliárd forint kellett. Sok pénz ez? Nos, nekem, nemkülönben az olvasóknak meg a barátainknak, rokonainknak, üzletfeleinknek igencsak nagy summa, de a költségvetésünknek már meglehetősen kicsinyke pénz – mondjuk, egy közepes stadion vagy sportcsarnok építési-végelszámolási költségének nyolcada, meglehet, inkább csak tizede. E sorokat írásakor még teljesen bizonytalan a Dunaferr sorsa. Kínálkozik külföldi vevő – állítólag –, ám arról tudható, maga is ingatag pénzügyi helyzetben van. Több jelentkezőről pedig egyelőre nem tudunk. Nem tudunk mást sem, mivel teljes a titkolózás, még inkább a félrevezetés. Holott kormányunk stratégiai partnerként ismerte el a céget, s nem egy kisüzemről, hanem országunk egyetlen nagykohójáról, hideg- és meleg-hengerművéről beszélek. Mert a többi, az ózdi meg a diósgyőri térség hasonló üzemei helyén már csak rozsdaövezet szomorkodik.

Az Orbán-kormány sietett a lex Dunaferr meghozatalával, hogy kedvezzen a vasmű vevőjelöltjének Jelentkezett egy tőkeerős szakmai befektető a Dunaferre, így mégsem…Hétfőn mégse állt le a…Ugyan három nappal meghosszabbították a Dunaferr kokszolójának működését, de arról nincs hír, hogy valaki meg akarná menteni a gyárat. Lássuk be, utóbbiak kétségtelenül elavultak voltak. Már a nyolcvanas években Kapolyi László, a tudós ipari miniszter vezérletével, a minisztériumban elkezdtük egy ipari szerkezetátalakítási program kialakítását. Nagy szükség volt (lett volna) rá, mert például a kohászatunk akkorra már igencsak elöregedett. Úgy terveztük például, hogy le kell állítani az elavult, rettenetesen sokat fogyasztó Siemens-Martin kemencéket, modern elektro-kemencékkel felváltva őket. Tartalmazta egyebek között ez az átstrukturáló tervezet az elektronikai ipar erőteljes fejlesztését, ideértve a számítástechnikai alkalmazásokat, nemkülönben az akkoriban már az innováció útján jelentős erőfeszítéseket megtett szerszámgépgyártásunkat. Idetartozott természetesen az akkor Dunai Vasmű néven működő Dunaferr-előd modernizálása is. Aztán jött miniszterelnökként az erre a posztra egyáltalán nem rátermett Grósz Károly, és egyik első intézkedésével kirakta Kapolyit. Nem szakmai, hanem tisztán politikai okokból. (E ténykedés okainak feltárása azonban már teljesen politika, messzemenően nem az én terrénumom. De remélem, egyszer valaki megírja a valós történetet.)

Ma már aligha tartozik ambícióink közé, hogy, a hidegháború korszakának jelszavát követve a „vas és acél országa” legyünk. Csakhogy vas és acél persze ma is kell. Elég arra gondolnunk, hogy vasúti szerelvényeket akarunk gyártani és exportálni, nem is szólva a kormányunk által erős ambícióival meghirdetett és felfejleszteni kívánt haditechnikai gyártásról. Bár az ugyancsak nagy kormányzati erőkkel támogatott autóiparhoz kevesebb szükséges, mert nálunk lényegében összeszerelés folyik, de azért abban is jelentkezik e termékekre igény. A NER kedveltjei számára igencsak fontos építőiparnak is mindennapi szükséglete a vas és az acél. Mi több, a jelenleg kormányunk által gőzerővel támogatott, a Távol-Keletről behozandó és már behozott akkumulátorgyártás is igényli az acélt.

Természetesen, lehet importálni is vas- és acéltermékeket. Gazdaságilag nehezen, sőt alig értékelhető, mennyire volt és ma is mennyire gazdaságos a Dunaferr működése. Csak annyit tudhattunk meg eddig, hogy igen nagy a vállalat felhalmozott adóssága. Számszerűleg mennyi? Hát ez az! Mostanra kiderült, hogy immár 2-3 éve nem adott be a nagy cég pénzügyi-gazdasági beszámolót. Döbbenetes! Minden vállalatvezető, minden könyvvizsgáló jól ismeri a félelmetes május 31-i dátumot. Ez a végső határideje annak, hogy a vállalatok beadják az előző évi eredményeikről a beszámolót. És ha nem? Komoly szankciók, jelentős pénzbeli büntetés a következménye nemhogy az elmaradásnak, de még a késésnek is. És ez esetben nem egy kis kóceráj volt a nem-teljesítő, hanem egy milliárdos forgalmú nagyüzem! Ma már úgy-ahogy ismerjük a nehezen követhető tulajdonosi kapcsolatok és összefonódások meg széthúzások helyzetét. De hogyan lehetett ezt évekig tűrni? Emlékezhetünk, hogy jeles adóhatóságunk pár hónapja fegyveres kísérettel szállta meg a kiváló lelkész és társai által működtetett, emberek sokaságának vigaszt, szállást, élelmet, tanulást adó szervezet központját, minthogy egy-kétszázmillió forintos adóelmaradásuk lehetett. Fontos kérdés, mi történik, ha végleg leáll a Dunaferr. Nos, importálni éppenséggel lehet az általa termelt anyagokat, eszközöket. Csakhogy! Fizetőeszközünk, a forintunk igencsak gyenge, átváltási rátánk hol csak ingadozik, de néha hirtelen meg is roggyan. Az import tehát jó drága, míg az export előnyös lehet pénzügyileg. 

Jelenlegi, bankár előéletű gazdaságfejlesztő miniszterünk ezt nyilván kiválóan tudja. (Zárójelben: érdekes, hogy mostani államvezetésünk, fontos pozíciói szerint, lényegében bankárkormány. Tessék utánagondolni.)

Mik tehát a jövő kilátásai? Megveszi valaki a Dunaferrt, átvállalva igencsak tetemes adósságát, és vállalva a mostani tulajdonosi viszonyok el- és lerendezését. Vagy magára veszi e feladatot a kormány? Most, e sorok írásakor, 2022 utolsó napjaiban még nincs hír erről a rendkívül fontos döntésről.

Eddig csak műszaki és gazdasági kérdéseket érintettem. Nem kevésbé lényegesek, sőt, talán még lényegesebbek a társadalmi problémák. Egy nagyon kapós termékeket előállító vállalat sorsa mintegy ötezer dolgozójának megélhetését is jelenti – a közvetlen beszállítókkal együtt akár tízezernek, vagy még többnek. Egyúttal szakemberek megbecsült munkáját is. Nemkülönben családok életét, megélhetését. Egy egész városét. Mi több, az őket ellátó, kiszolgáló mezőgazdasági, ipari beszállítókat, kereskedőket, vagyis az egész környék megélhetését is. Ha bezár az acélmű, az ott dolgozók egy része talál másutt munkát, hiszen már folyik is a kiáramlás. Ha mégis megmarad, a most eltávozókat tudják-e hirtelen pótolni? És az illetékes miniszter tud-e ilyen hirtelen hozzáértő, alkalmas tanácsadói és végrehajtó csapatot összeszedni, meg főleg helyesen instruálni őket? Kérdések, gondok, amelyekre egyelőre adekvát válaszok nincsenek. Holott igencsak fontos lenne himnuszunk költőjének záró sorát is észbe vennünk: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Az ám, csakhogy egyáltalán nem elhanyagolható kérdés az, hogy miként hat, akinek ez a feladata, ráadásul képes-e egyáltalán alkotni, nemkülönben, hogy jól, helyesen gyarapít-e.

Népszava