Olajozottan működő szörnyű gépezet

Posted by
Kiss Dániel
Diákként éltanuló volt, kitűnő bizonyítványokkal, és mindig tanár szeretett volna lenni. Végül az lett. Jó tanár. Elhivatott tanár. Százak, talán ezrek köszönhetnek neki életre szóló, felbecsülhetetlen tudást.
De nem hagytak neki más választást. Nem bírta már tovább, ahogy ellehetetlenült az egész hivatása, ahogy egyre kevesebbért követel tőle a hatalom egyre többet, és ahogy mégis milliók vádolják őt széles e hazában, hogy neki semmi nem elég. A kollégái csalódottak. Az osztályában sírtak a gyerekek. De ennek így kellett lennie.
Ő jól lesz, meg fogja találni az útját és egy új pályát… Hivatást? Talán. De mi lesz a diákjaival? És azoknak a tanároknak a diákjaival, akik hozzá hasonlóan otthagyják a katedrát, mert már ők sem bírják tovább. És mi lesz azokkal a tehetségekkel, akik diákként a vágyaik ellenére inkább más pályát, vagy egy külföldi életet választottak maguknak, és így sosem álltak fel oda?
Kevesen tudják rólam, de én is pedagógusként végeztem. Másoddiploma a mérnöki mellett. Anno úgy gondoltam, milyen jól fog jönni, hogy ha már sok évtized után eléggé kiégtem a magánszférában, és meg kell majd újulnom lélekben, a tapasztalatomat és a tudásomat pedig majd én is egy katedrára állva fogom átadni a fiatal generációknak. Erre már nem látok esélyt. Ebben az országban nem.
Egy kétgyerekes anya azt kérdezte tőlem nem régen, hogy megyek-e én is tüntetni az oktatásért? Azt válaszoltam, hogy én nem megyek, mert bármennyire is együttérzek, és apaként bármennyire is érintettnek gondolom magam, ahogy mindenki mást is ebben az országban, nem gondolom, hogy az utcára vonuló tanárok, diákok és szülők tömegei a megfelelő dologért tüntetnek.
Látom a rengeteg “szabad oktatást”, “tisztességes pedagógusi béreket” követelő transzparenst a tüntetők kezében, és iskolák kapui fölé függesztve. Meggyőződésem, hogy sokan őszintén azt gondolják, ez a megmozdulásoknak egy elérhető célja, hiszen mi másért csinálnák. Úgy hihetik, a tüntetések és a polgári engedetlenség hatására majd a döntéshozók ráébrednek, hogy elrontottak valamit, mea culpáznak, kijavítják majd azokat a hibás döntéseket, amikkel véletlenül valahogy elveszett az a szabad oktatás, és minden rendben lesz újra.
A valóság viszont az, hogy nem azért nincs szabad oktatás, mert a döntéshozók hibáztak, és porszem került a gépezetbe, hanem éppen azért, mert a gépezet  tökéletesen olajozottan működik. Ugyanis pontosan ez volt a cél!
A hatalom oktatással kapcsolatos hosszútávú stratégiája ugyanis tökéletesen értelmes, bármennyire is végzetes az sok millió magyar fiatal számára. Immár tizenharmadik éve tart a munkaalapú társadalomnak csúfolt hosszú menetelés. Noha az elnevezés megtévesztő, hiszen valójában semmi köze sem a munkához, sem a szakmunkák becsületéhez vagy megbecsültségéhez, ahogyan azt gyakran halljuk a kormány beszélő fejeitől.
De akkor mégis miről szól a munkaalapú társadalom? Nos, – mint minden más is – ez is pusztán a hatalomról szól. Arról, hogy a rezsim még sok-sok évtizedig háborítatlanul ülhessen a magyar társadalom nyakán.
És mi szükséges ehhez? Hát sok-sok aluliskolázott, nyelveket nem beszélő szavazó.
De miért? A válasz kézenfekvő. Egy autoriter, illiberális rezsim számára egy magasan iskolázott társadalom egyenlő a halálos ítélettel, hiszen évtizedek óta megannyi kutatás támasztotta alá újra és újra, hogy minél magasabb képzettségű valaki, annál nagyobb valószínűséggel és mértékben liberális a világszemlélete. Ami nem mellesleg nem azért van, mert az egyetemek agymosó gépezetek lennének, éppen ellenkezőleg. Azért, mert ott tudományos szemléletre, önálló és kritikus gondolkodásra oktatnak.
Egy ilyen kutatást be is linkelek ide jutalmul azoknak a kíváncsiaknak, akik egyrészt eljutottak idáig a posztban, másrészt beszélnek nyelveket: https://www.pewresearch.org/…/a-wider-ideological-gap…
És ezzel be is zárul a kör, és értelmet nyer minden oktatáspolitikai döntés az elmúlt bő évtizedből. Hiszen a túlélési ösztön mindennél előrébb való, ezért a rezsim inkább ítéli halálra a társadalmat a felnövekvő generációktól elvett lehetőségek által, minthogy megkockáztassa a saját kivégzését.
Illik-e a képbe, hogy a szakmát adó szakgimnáziumoknak hívott valaha volt szakközépiskolák ma magasabb presztízsűek az állam szemében, magasabb oktatói bérezéssel, mint az egyetemekre felkészítő gimnáziumok, ezzel átcsábítva onnan a tanárokat? Teljesen.
Illik-e a képbe, hogy a felsőoktatást ideológiai alapon szervezett alapítványi kuratóriumok alá rendelik élethosszig kinevezett hithű vezetőkkel, átláthatatlanná és önkényessé téve a forrásfelhasználást, így elveszítve az Erasmus tagságot, ezzel kiírva a magyar egyetemeket a nemzetközi vérkeringésből, egyaránt lehetetlen helyzetbe hozva professzorokat, kutatókat és ösztöndíjra készülő hallgatókat? Nagyon is.
Illik-e a képbe, hogy törvényt hoznak a legnagyobb presztízsű, külföldi tulajdonú, így független egyetem ellehetetlenítésére, hogy az kénytelen legyen elhagyni az országot? Kétség sem fér hozzá.
Illik-e a képbe, hogy megszüntetik a diplomához szükséges nyelvvizsga-követelményt? Naná.
Illik-e a képbe, hogy a hatalom uralma alá hajtja a teljes magyar nyelvű sajtót, propaganda-szócsővé silányítva azt, hogy a nyelveket nem beszélő társadalom lehetőleg semmi másról ne tudjon, csak arról és úgy, amit és ahogy odafent jónak látnak? Evidens.
Illik-e a képbe, hogy ideológiai alapon szerkesztett, szakmailag vállalhatatlan tankönyveket tesznek kötelezővé az iskolarendszerben? Hát persze.
Illik-e a képbe, hogy anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe, egyúttal függésbe hozzák, és megfélemlítik a pedagógus társadalmat? Abszolút.
Illik-e a képbe, hogy központosítják a korábban önkormányzati vezetésű iskolákat? Természetesen.
Illik-e a képbe, hogy szakmai vezetők helyett pártkinevezettek kerülnek az iskolák és tankerületek vezetői posztjaira? Még szép.
Mindez egy tökéletesen konzisztens oktatáspolitika lenyomata, ami kristálytisztán kirajzolja a célt. A hatalom nem akar magasan képzett embereket, akik gazdaggá tehetnék az egész társadalmat, összeszerelő üzemeket akar, ahol a modern kor rabszolgái állnak a szalag mellett, gazdaggá téve a kiválasztott keveseket. Ó, nem, ez nem költői túlzás. A rabszolgák bilincsei nem csak vasból lehetnek, a renitenseket nem csak korbáccsal lehet regulázni. Azok ósdi módszerek. Korunk rabszolgáinak bilincsét úgy nevezik, hogy a “társadalmi mobilitás hiánya”. Ennek a bilincsnek a kulcsát pedig úgy lehet jó messzire eldobni, hogy elvesszük tőlük az esélyt, hogy a családjuk társadalmi helyzetétől függetlenül, világszínvonalú oktatást kapjanak.
Amikor a kisfiam megfogant 2018 elején, már arról szóltak a cikkek a szabad sajtó maradékában, hogy mire iskolás korú lesz, nem lesz már az országban 25 év alatti tanár. Ez volt az a vészcsengő, ami miatt az tűnt az egyetlen felelős szülői döntésnek, hogy Nyugat-Európában kell felnőnie. Mára biztosan tudjuk, hogy ez a prognózis tűpontos volt. Mindannyian láttuk a korosztály szerint felsorakozott tanári karokat ábrázoló fotókat.
Az oktatási rendszerünk összeomlott. Nincs rossz állapotban, nincs a szakadék szélén, nincsenek vele problémák… Összeomlott! Teljesen, és menthetetlenül. Ha ma egy jótündér a varázspálcájával hirtelen helyrehozná, ami szétesett: az üresen kongó, elavult pedagógusképzést a felsőoktatásban, a szánalmas béreket, a düledező iskolaépületeket, a taneszközök hiányát, a szakmailag vállalhatatlan tankönyveket, a szegregációt, a régiónként és iskolánként merőben eltérő oktatási minőséget és lehetőségeket, magát a komplett felsőoktatást… akkor is legalább 10-15 év, mire az első frissen végzett, megfelelően képzett pedagógusok katedrára állhatnak és tanítani kezdhetik a kis elsőseiket, és onnan még újabb 15-20 év, mire ezek a kis elsősök megkapják az első diplomáikat, amikkel már olyan értékű munkát lesznek képesek végezni, mint nyugat-európai kortársaik, majd pedig onnan még egy-két újabb évtized, mire ők felépítik az országot a romjaiból. Igen, jól számolod, az minimum 30, de inkább 50 év, mire az elmúlt évtized oktatáspolitikai ámokfutásának katasztrofális hatásait kiheverhetné ez az ország.
És ehhez égető szükségünk lenne arra a jótündérre, mégpedig most! A jótündér pedig nem jön el. Azért nem jön el, mert ennek az ámokfutásnak éppen az volt a célja, hogy ne is jöhessen még évtizedekig.
A pedagógusok elkeseredett harca kudarcra van ítélve. És vele halálra van ítélve Magyarország is a következő fél évszázadra. A szabad oktatás hiánya, az alulfizetett pedagógusok, a húgom felmondása nem egy hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer. Ezért a rendszert, a rendszert jelentő hatalmat kell megtörni és elsöpörni, hogy mielőbb jöhessen az a jótündér.