Posted by Jónás Tamás
>Ötödik napja kórházban vagyok. Nincs nagy baj, kezelést sem kapok, egy félresikerült pálinkázás után hozott ide a gépezet. Körülöttem idősebb emberek, akik egész nap alszanak, ha fent vannak, járni akarnak (az élet él és élni akar), de nincs biztos járásuk, gyakran elesnek, megütik magukat. Naphosszat jajonganak, segítség, segítség, szól valahonnan, még általam is ismeretlen reménytelenségből valami pokoli kórus. Ismeretlen, mert erre a segítségkérésre nem érkezhet segítségválasz. Ez a vérehullató fecskefű sárgás nedvedzése. Remélem, valaki, rajtam kívül is, magára keni, és segít neki a látása tisztulásában, bőrkinővései elhervasztásában.
Valaki két napja meghalt. Elvitték.
Valaki két nap múlva meg fog. Majd elviszik.
Az egyetlen ember vagyok, aki észnél van. Próbálok segíteni szavakkal, tettekkel — nem tudok. Nem értem a leszedált emberek artikulálatlan mondatait, néha mégis kiszüremkedik egy-egy szó, egy történet, amit összerakok még a tizedéből is. Munka, gyerek, asszony, ház, ital, keserűség. Azok az emberek vannak itt, akik “szívesen” dolgoznak nem csak négyszáz órát pluszban, de aggódnak, ha nem 12-16 órákban alkalmazzák őket, s nem jogtalanul. Ők azok, akik tényleg dolgozni akarnak. Ők azok, akiket a törvény támogat. A haláluk felé való menetelésben.
Elesik egy bácsi, a nővérek engem kérnek, hogy emeljük fel. Mindannyian belelépünk a szarba, amit közben, észrevétlenül maga alá eresztett.
Itt nem szégyenkezik senki. Meztelenül járnak-kelnek, a nők a folyosó korlátjába kapaszkodnak, hogy eljussanak hozzám, van-e még cigim, mert nekik már nagyon hiányzik, mondják, miközben kezükben ott a doboz cigaretta. Adok. Elfordul, visszafordul, újrakér. Újra adok.
András felébred, meg akar halni. Dehogy hal meg maga, huszárosabbnak kéne, hogy legyen. Hány éves? 98. Ne beszéljen már hülyeségeket! 81. Ez az ember nincs magánál, milyen idős, nézik a kórlapot. Tényleg 98. Az orvosok legyintenek. A 81 a beteg vicce volt halála közelében, a 98 az orvosoknak volt vicc.
Maga miért van itt? A Cukrom miatt.
Maga miért van itt? A dohányzás miatt.
Maga hogy került ide? Behoztak. Miért? Mert elfáradtam.
Hát maga? Én az Isten miatt.
Senki ki nem mondja az igazat: az élet nehéz és fáj, és mi ittunk, és szertekiabáltuk a fájdalmunkat.
Valaki meghal. Jönnek, elviszik.
Az egyes számú kórterem egyes számú ágyán fekszem, és csodálkozom, hogy egy órája már, a sötétben úgy gondolkodom, hogy közben beszélek a mindkét lábát elvesztett fiúval a fiáról, akinek percekig kell gondolkodnia a nevén.
Bejön egy pap. Keres valakit, de azt nem találja, hát odaáll valaki mellé, az is jó lesz. Maga iszik, dohányzik, kérdezi rosszallóan, elveszi a családjától a pénzét.
A kurva anyátokat, hozzatok bort! Kiabál órák óta a haldokló bácsi, néha fájdalmában felnyög, tüdőgyulladás, torokszűkület, törött lábak, bordák. Egy nővér majdnem megsajnálja, mit árthat már neki egy deci vörös bor. Fehér! Mondja a bácsi. Ne vöröset, fehéret!
Elfog a mérhetetlen düh. El akarom kergetni a papot, aki már imádkoztatja, lelki terrorral az ateista beteget, és miközben Jézus nevét mondja, ásít.