Megérdemli!

Posted by

Pársoros jegyzetek

Nagy Bandó András
Egyesek (és kettesek) napok óta vitatkoznak, mondhatni: ölre mennek a kérdés eldöntésében, jelesül, hogy megérdemli-e Orbán a közel hatmillás fizetését. Én egy szót sem szóltam, nem vitattam el, hogy ez jár neki, törvény mondja ki, hogy milyen számokhoz kell igazítani a fizetését, ismerjük Feri bácsitól: ha a számok úgy mutatják, lesz még egy nyolcvanas. A törvényt be kell tartani, kétségtelen, Corleone is törvénytisztelő amerikai állampolgár volt, ez a legfőbb erény, nem vitás. Nagy a család, és bár a gyerekek saját lábra álltak, azért valami csurran-cseppen nekik is, nem véletlen, hogy voltak évek, amikor mindössze 800 ezer forint maradt a családi kasszában.
Még a fizetés nagysága sem izgatott föl, ilyen országban élünk, ahhoz, hogy mindene meglegyen az embernek, pár milliót haza kell vinnie havonta. Na jó, sokan megelégednének a havonta hazavitt párszázezerrel is, a vágyaknak épp az szab határt, amit nem vihetnek haza. Ennyiből kell kijönni (az egyre
dráguló élelmiszerek mellett), összébb húzzuk az újabb és újabb lyukakkal tűzdelt nadrágszíjat, tartjuk a szánkat, épp csak az üzletből kifelé jövet szidjuk és átkozzuk a bajaink okozóit. A magyar (aktív és egykori)
munkavállaló nem méri magát a hozzá hasonló, más, jobb állapotban lévő országok polgáraihoz, ők utaznak és élvezik a szabadidejüket, magyar sorstársaik pedig beosztják, amit kapnak, spórolnak és mivel valahogy
kijönnek az adott-kapott összegből, még elégedettek is a vágyaikat radírozó helyzetükkel. Aki kormánybarát, még megértő is, hiába no, a kormányfő mindent megtesz értünk, nem hagy minket az út szélén, de hát a számok nem engednek többet, így fogadjuk el, éltetjük, imádjuk és rá szavazunk,
mert olyan jóravaló ember, meg jó magyar.
A felelősség is eszembe jutott: felelős beosztás, magas fizetés, megérdemli.
Ha nem keresne eleget, hamar korrupcióba keveredne, és az bizony nagy bajt hozna szegény fejére. A hivatalnokokat meg kell fizetni, mert akkor megvesztegethetetlenek. Ezért is helyeslem, hogy a legfőbb szolgának és társainak (miniszterelnöknek és minisztereinek) magas fizetése legyen. Így képesek tiszták maradni. A demagógia nem kenyerem.
Végiggondoltam, önvizsgálatot tartva, hogy van-e bennem irigység?
Vizsgálódtam, de nem volt, csöppet sem irigykedek rá. Megvan neki a maga baja, kétszer ennyi fizetésért sem vállalnám. Reggeltől estig csak a meló, emlékezni, kinek mit mondtam, melyik volt az igaz, melyik nem, mi van a pénzügyekkel (nem az országéval, a sajátommal), intézkedni, hogy melyik tendert nyerje meg valamelyik haverom, kitalálni, ki lesz a következő ellenségem, s ha megvan, reggeltől estig megvívni a harcot. Borzasztó egy elfoglaltság, kinek van erre ideje, energiája, meg gusztusa? Bele is őszülnék,
az biztos.
Gondolkodtam azon is, hogy én, kormányfőként mit tennék, ha ilyen hadi-szankciós-inflációs helyzetben, a hibás-vétkes döntéseimnek is köszönhetően kialakult córeszben emelni kellene a fizetésem. Hát, nem
várnám meg, hogy elém álljon Tiborc (nem a sötétben bujkáló világítótest, hanem a nyomorban élő paraszt), hanem saját erkölcsi értékrendemre hivatkozva odaszólnék: ne mi kapjuk a legtöbbet! Minek is kéne nekem
fizetésemelés? Már az is több a soknál, amit eddig kaptam, és ha nagy bajban volnék, vannak barátaim, akik egészen biztos, hogy kisegítenének, hisz mindegyikük gazdagságához van csipetnyi közöm. Biztos akadna egy volt iskolatársam, aki többre vitte nálam, vele naponta jövünk össze osztálytalálkozóra (nem érettségi találkozóra, odáig nem jutott, anélkül lett okosabb Zuckerbergnél), és ha valaki, hát ő hálás lehet nekem, aligha utasítja el, ha a helyzet úgy hozza, amikor átugrok hozzá a Rózsadombra pár tojásért.
Persze tudnám azt is, hogy mindennapos költeni valóim nincsenek, autóval visznek, hoznak, tankolnom nem kell, egymást érik a villásreggelik, munkaebédek, azt se tudom, mennyibe kerülnek az ársapkás termékek, így hát bérsapkát tennék a fizetésemre. Minek az a sok pénz, csak pocsékba megy. Tudnám azt is, hogy mennyire és mily módon irritálja Tiborcot és csóró társait, mondjuk a jövőt jelentő pedagógusokat a számukra elképzelhetetlenül magas és elkölthetetlenül sok pénz, és azt mondanám: annyiszor módosítottuk már kedvünk és érdekeink szerint a törvényt, ez egyszer komolyan veszem a háromhavonta újrázott rendkívüli helyzetet, és megszavaztatom a gombnyomóimmal a törvény módosítását, amely majd
kimondja: ha már otthagytam a népem az út szélén, mondjuk, egy akácfa árnyékában, magam is melléjük ülök, az általam gazdaggá tett haverjaimmal együtt. Talán szimpatikus is lennénk nekik, hogy nem külön, nem a Karmelitában, nem is másutt, hanem ott ülünk velük, az akác alatt, a hűvösben.