Meghalt az egyik legnagyobb magyar

Posted by
Szász Barna
>Deák István már 89 éves volt, de nagyon fiatalos, amikor először találkoztam vele a Kossuth-szoborra néző tágas New York-i lakásán. Ebédszünetet tartottunk, és amikor a stáb egyik tagja mondott valamit, ami akár rasszistaként is volt értelmezhető, István kezében megállt a villa. Higgadtan, magabiztosan, mégis izzó szenvedéllyel adott elő egy olyan spontán monológot ott a konyhaasztalnál, amihez hasonló hatásút én még csak felvételről és csak Martin Luther Kingtől hallottam. Libabőrös lettem.
A megkérdőjelezhetetlen bölcsesség és az emberség egyszerre sugárzott belőle. Ámultam, hogy ki ez az ember, aki páratlan akademikus műveltséggel, de közben a legközérthetőbben beszél az élet nagy történelmi összefüggéseiről, és rögtön megállapítottam magamban: ő lehetne Magyarország legjobb köztársasági elnöke. Persze ez fel sem merült, Istvánt már két rendszer is elüldözte Magyarországról.
Annyi mindent lehet róla írni, és írtak is, hiszen történész berkekben óriási, nemzetközi sztár volt. A Columbia Egyetemen nemcsak tanított, hanem a Közép-Európai Intézetét vezette, kulcsszerepe volt abban, hogy Magyarországra visszahozzák a Szent Koronát (bár István Magyarországról ki volt utasítva, Amerika ragaszkodott is hozzá, hogy István benne legyen a hazatérő delegációban), ő segített rengeteg fiatal kutatót, de még Faludi, Orbán és Soros is hozzá fordultak New Yorkban. Iskolateremtő gondolkodó volt, aki teljes generációkra volt hatással. Csunderlik Péter, Charles Gati, Jeszenszky Géza és még sokan megírták a szakmából, hogy miért tartották Istvánt a legnagyobbnak.
Istvánnak nagyon kalandos élete volt. Székesfehérváron született katolikus családban, aztán a Ciszterciekhez járt Budapesten, és ott, 1938-ban, 12 évesen a barátaival gyerekcsínyként egy nap horgas zsidó orrokat, nyilaskereszteket rajzolt a falra. Amikor ezzel otthon elbüszkélkedett, a szülei leültették és elmondták: mindkét oldalról neves zsidó családból származik. Egy világ omlott össze benne, hiszen akkor már a zsidótörvények is elkezdődtek, és hiába voltak kikeresztelkedve, ez egyre kevésbé számított. 1944-ben már a család több tagját, így Istvánt is munkaszolgálatra és internálótáborba vitték, és a Deák (Deutsch) nagymamához hasonlóan István is haláltáborban végezte volna, de szerencsére nővére vőlegénye, Stollár Béla hamis papírokkal és bújtatással sikeresen megmentette a család egy részét. (Stollár Bélát végül a nyilasok végezték ki 1944 végén, róla az antifasiszta ellenállás helyszínén utca van elnevezve az V. kerületben, illetve megkapta a Yad Vashem Világ Igazai kitüntetését is.). István végül a kommunista hatalomátvétel miatt menekült először Párizsba, ahol a Szabad Európának dolgozott, majd New Yorkba, ahol ‘56-ban már az érkező magyar menekülteket segítette.
Lehet a végtelenségig sorolni, hogy miért volt érdekes az élete, de az embert a CV-je önmagában nem teszi naggyá. Hanem a szakmai érdemek mellé elképesztően nyitott és barátságos volt mindenkivel, és megvolt benne az az elegancia, amit főleg ebben a nagy generációjában lehet már csak látni: a műveltségben, a mozdulatokban, a beszédben, a humorban és a selyem sálban, amit még 94 évesen is viselt. Ugyan először csak hét éve találkoztunk, rögtön barátságot kötöttünk, amit egészen mostanáig aktívan ápoltunk látogatásokkal és a rendszeres emailekkel. Elképesztően nyitott, kedves és szellemes volt, teljesen lenyűgözött a tudása, és az, ahogy beszélt a történelemről, közéletről. A gondolkodásában is elegáns volt, képes volt a társadalmi feszültségekben minden félről empatikusan beszélni, de aztán kristálytiszta, bölcs ítéleteket hozni. A történelmet nemcsak mikroközelséggel, hanem teljes képet adó nagytotálból is átlátta és ettől volt igazán jó történetmesélő: amikor az életének a legapróbb mozzanatairól kérdezted, nem bírt magával, és rögtön belecsempészte a helyi történelmi kontextust, amit – hát, csak hogy érthetőbb legyen – kiegészített a korszak nemzetközi történéseivel, és – szóval, hogy tényleg jól értelmezzük – rögtön megtoldott mai történeti párhuzamokkal is.
Bő két éve olyan szerencsém volt, hogy a Memory Project sorozathoz felvehettem Istvánnal egy életútinterjút. Ez az oral history sorozat fix kérdéslistával (kb. 10 kérdéssel) operál, és azon vettem észre magam, hogy István már órák óta beszélt, de még mindig csak annál a nyitókérdésnél tartottunk, hogy milyen családból jön, és miért jött el Magyarországról. Amikor próbáltam meggyőzni, hogy arra a 67 évre is hagyjunk időt, amit Amerikában töltött (és amikor a nagy karrierjét befutotta), azt válaszolta, hogy arra kár időt vesztegetni, mert abban semmi érdekes nincs. Persze, mert őt a saját személyes történetében is a társadalmi-történelmi összefüggések érdekelték, márpedig azok nála a 30-as, 40-es években voltak a legizgalmasabbak.
Nem sokkal korábban a Stanfordon is találkoztunk, ahol egy másik nagy magyarnál, barátjánál, Springer Györgynél volt vendégségben. (Springer tudományos-fantasztikus életéről még az Indexre készítettem interjút: https://index.hu/…/springer_gyorgy_george_urrepules…/ ). Honnan ismeri egymást egy űrrepülő- és egy történelemtudós, akik nem csak tudományterületileg, hanem földrajzilag is egymástól távol élték az életük nagy részét? Amikor István a 90-es években vendégelőadóként a Stanfordon töltött egy félévet, a felesége, Gloria a campuson sétálva egyszer csak megpillantott egy puli kutyát. Megkérdezte rögtön, hogy ez egy magyar kutya-e, mire a póráz másik végén Springer válaszolt, hogy igen. Örök barátság lett az is.
Hétfő reggel, 96 évesen halt meg. Öreg volt, és már jó ideje nagyon öregedett, de ezt is meglepő derűvel, a mindennapos megpróbáltatások ellenére látszólag könnyedén viselte. Hosszú évek óta egyre kevésbé, az utóbbi években már tényleg alig működött a látása és a hallása, de a gondolkodása pengeéles volt. Bár már nem futott maratont, mint 70 évesen, de minden nap tornázott, cikkeket olvasott, emaileket írt, konferenciákon adott elő videóhívással, és a híreket is aktívan követte. 75 éve (!) jött el Magyarországról, mégsem csak folyékonyan és akcentus nélkül, de választékosan is beszélte a magyart. A legutóbbi interjúnkban, amikor a magyarságáról kérdeztem, ő a témát minden szempontból alaposan körüljárta, az imádott grízes tésztától az akkor épp kurrens és csalódásra okot adó SZFE-ügyig. Elképesztően képben volt. Az elmúlt két évben főleg az önéletrajzán dolgozott, ami az első kéziratok alapján egy sodró és színes, karakterközpontú történelemmesélés lesz, és remélem, nyilvánosan is megjelenik majd.
A halála előtt pár nappal még vacsorázni vitte a családja, ahol évek óta először osztrigát rendelt. Nagyon örült neki, és azt mondta, az ilyen vacsoráért érdemes élni.
**
Addig is, szívből ajánlom a 2020-as @Memory project interjút [1], amire, bár majdnem 3 órás és szinte vágatlan, nagyon érdemes rászánni az időt (nekem a Vimeo app segített abban, hogy mozgás közben is tudjam hallgatni). Illetve ajánlom Csunderlik Péter emlékezését [2], szakmaibb, történelemközpontúbb írott interjúját [3] Istvánnal a Múltunk folyóiratból, és István kedves beszámolóját az első New York-i maratonjáról Karinthy Ferenc előszavával [4].
Csöngös Feri washingtoni újságíró meg azt kérdezi: Ki fogja javasolni, hogy Deák Istvánról utcát nevezzenek el Budapesten, vagy legalább emléktáblája legyen?