Posted by Meghökkentően hosszú és eseményekben gazdag, tevékeny életút áll a hazai újságírás doyenjének háta mögött. Olyan hivatást választott, amely (legalábbis eredeti, klasszikus formáját tekintve) a jóslatok szerint – a szédítő ütemben fejlődő technológiáknak „köszönhetően” – belátható időn belül megszűnik. Nem lesz hírlapíróra szükség, akárcsak pénztárosokra a szupermarketekben.
Amikor Tatár Imre tízévesen, 1930-ban elhatározta, hogy újságíró lesz, még nagy jövő előtt állt ez a hivatás. Ahogy önéletírásában olvasható: „…Ez volt az egyetlen elhatározás, amelyhez egész életemben következetes maradtam”. Ám a megvalósításhoz hatalmas kanyarral jutott el. Az érettségi után autószerelő-tanoncnak állt, majd több éves munkaszolgálat és szovjet hadifogság következett – 1947-ig. Hazatérése után gyerekkori jó barátja, Nemes László, hajdani cserkészcsapatának az egyik tagja sietett a segítségére. Az ő közreműködésével helyezkedett el a Szabad Nép Blaha Lujza téri szerkesztőségében, majd az Esti Hírlapnál dolgozott. (Onnan „igazolt át” az alig száz méterre fekvő, Lenin – ma Erzsébet – körúti másik sajtóházba, a New York-palotába.)
Mindezekről a századik születésnapja évében (2020-ban) publikált emlékiratában olvashatunk, amely Fogságból fogságba címmel jelent meg két éve a könyvesboltokban.
Tatár egyébként az ezt követő pandémiát szintén afféle kényszerű „fogságként” (szobafogságként) értelmezte, s ezeket az hónapokat is megpróbálta hasznosan eltölteni. Laptopja könyvtárait rendezgetve új és újabb emlékek bukkantak elő, s e „múlt századi igaz történetekből” állította össze a karácsony előtt megjelent Ködalakok című kötetét. Ebből a könyvből idézünk az alábbiakban egy fejezetet:
„Búcsú a New York-palotától
Magunk között nem neveztük palotának, hanem „Háznak”. A palotát tiszteli az ember, a házat szereti. Az olvasó annyit tudott meg szombati közleményünkből, hogy megváltozott a Magyar Nemzet szerkesztőségének a címe és telefonszáma – de nekünk, régi újságíróknak vagy (hajdanvolt Bodó Béla szerkesztő úr finom disztinkciójával szólva) „hírlapíróknak” ez a költözés egészen mást jelentett. Valami szomorúan s végérvényesen megváltozott. Nem egyszerűen költözés ez, egyik helységből, épületből, utcából a másikba: a technikai megújulással életformánk változott – ki őszen-kopaszon egy egész életet hagyott e falak között.
Mért van az, hogy a régiekről jobbára tréfás történetek maradtak emlékezetünkben? A megszépítő messzeség teszi, vagy talán az, hogy a régiek mertek és tudtak bohémek lenni. A P. Gy. íróasztalába dugott boros demizsonjáról, S. E. munkaidőben bonyolított szerelmi ügyeiről itt szóló sztorik ezekben a szobákban elevenedtek fel esténként; R. K. bökversei is akkor születtek, amikor a napi munka után, úgy éjfél felé az ügyeletes gárda, vagyis az öt-hat szerkesztő a lapcsinálást befejezve, feszültségét levezetendő sztorizásba csapott át.
Most elbúcsúztunk a Háztól, az ólombetűktől és ezektől az estéktől. Szerkesztőségi esték. Ilyenkor csúcsosodott ki a nap. A másnapi újság, amelyet a munkatársak reggeltől estig összehordtak, este állt össze ennek az öt-hat szerkesztőnek a kezében. Még egy rohanás le a nyomdai szedőterembe, hogy baráti alapon, protekciósan – bár elmúlt már a slussz ideje – javítsanak ki valami későn észrevett hibát! S a nyomdász kiemelte azt a két-három ólomsort. Most már nem lesz többé lerohanás, nyomdász-haverkodás, ólombetű. De „szedjétek még ki ezt” kérincsélés sem. Képernyőről képernyőre megy a cikk. Emberi kapcsolat nélkül.
Az itt hagyott világban a szerkesztő urak slussz után, este tizenegy-tizenkettő között levonultak a szomszédos vendéglőbe pohár sörre, fröccsre. Ide hozta a hivatalsegéd az első frissen nyomott lapot. Még nedves volt a festéktől, ólomszagú. Átlapozták, nem maradt-e benne valami feltűnő hiba (az igazi nagy hibákat az ember úgyis csak másnap reggel vette észre a kész újságban). Aztán bólintottak: „Mehet!” A New York-házban közünk volt a betűhöz. Ha akartuk, megnézhettük, hogyan emel ki egy „A” vagy „B” betűt címszedés közben a nyomdász. Nem csak írtuk, csináltuk is a lapot. Talán ez az együttes „csinálás”, amelynek során minden közvetlenül embertől emberhez ment, ez adta a „régi idők” varázsát.
Éppen négy évtizeddel idejövetele után költözött el 1991-ben a Magyar Nemzet szerkesztősége, s ezzel elmúlt innen a régifajta újságírás. De a múlt itt marad. Az elhalt kollégák szelleme itt röpköd a szobákban, a mi élő emlékeink nem költöztethetők ki. Parragi György, Boldizsár Iván, Mihályfi Ernő… De mily igazságtalanság csak a nagy neveket emlegetni! Sok mindenki, aki itt írt tele keretes kéziratpapírokat, hozzáadott valamit a folyosók falaiba beleivódott beszélgetésekhez, a nagy-nehéz íróasztalok karcaihoz, az elcsendesült, mégis örök zsurnaliszta anekdotakincshez.
Most majd megnyomnak egy „A” meg „B” gombot.
Újságcsinálásunknak ezt a négy évtizedét, az emlékeket s a hírlapírókat, akik ezt átélték, több nem lehet elküldeni, nem lehet nekik felmondani, nyugdíjba küldeni. Bevonultak az örökkévalóságba. Ami megtörtént, az felül áll mindenen. Lehet, egyszer valaki majd megírja a New York-ház sajtótörténetét az „írókézek és újságírókézek” márványasztalaitól 1991-ig, az utolsó régifajta újságírás kiköltözéséig.
De most jöjjön a licit, a versenytárgyalás: ki ad többet az Erzsébet-körúti palotáért! (1991)”