Erdély közel van

Posted by
Parászka Boróka
>Bármennyire készültem, nem tudtam jelen lenni Márványi Péter temetésén. Bizonyos értelemben a nagy generáció jeles tagját, bizonyos értelemben a szakmai tanítót, mértékadót búcsúztatom, búcsúztatjuk. Sajnos Péterrel a szakmát is.
Olyan újságíróként dolgozott és alkotott, aki megszólalásaival, gesztusaival, egész habitusával hivatásunk alapszabályait képviselte.
Tudta, hogy mit jelent jelen lenni. Pedig a magyar újságírás, amely hajlamos a befelé tekintésre, a teret-témát érintő beszűkülésre ezt csak kivételes korszakokban és kivételes kollégák számára tette lehetővé. Márványi Péter generációja ilyen szerencsés generáció volt. És Péter – túl a szerencsén – kellően tájékozott és érzékeny is volt ahhoz, hogy tudja: hol és hogyan kell jelen lennie. Románia, Erdély egyszerre volt mindig kitüntetett vidék, és ugyanakkor alig értett, előítéletekkel terhelt terület. Helyismerete, műveltsége, problémaérzékenysége, emberi kapcsolatokat meghatározó empátiája kellett ahhoz, hogy tényleg tudósítani tudjon erről az alig ismert, félt, elutasított vagy épp fetisizált világról. Bejelentkezéseinek köszönhetően szó szerint helyére kerültek a dolgok, tények, történetek. A beszűkült magyar nyilvánosság kinyílt, ha rövid időre is. Addig, amíg a magyar közmédiában volt tudás és akarat a nyitásra. S amíg a közmédia kötelékében Márványi Péter tehette, amit csak ő tudott tenni.
Nem csak jelen volt, de együtt is tudott lenni azokkal, akikkel együtt dolgozott, akiknek dolgozott és akikért dolgozott. Empatikus, visszafogott, segítőkészsége ma, a harsány propaganda és a minden tartalmat a verseny és a piac szabályainak alárendelő média korában ismeretlen. Pedig ez nem pusztán alkati tulajdonsága volt, személyiségjegye, hanem munkamódszere. A jó újságíró nem látszik, és nem hallatszik. Minél halkabb és visszafogottabb annál hangosabb és egyértelműbb az, amit közvetít. A szerencsés generáció tagjának neveztem Márványi Pétert, pedig igazán azok a szerencsések, akik mellette és vele tanulhattak. Akár úgy, hogy tanította őket Péter, akár úgy, hogy őt figyelve, az általa készített tartalmakat követve tanulhatott az ember. Ma már sehol nincs az a magyar közmédia, ami a rendszerváltás éveit követhetővé tette, amely a legnehezebb időkben is otthonosságot, elegendő információt, a tájékozottság magabiztosságát adta az embereknek. De volt ilyen, a hangja Márványi Péter volt Erdélyben, Romániában. Neki köszönhetjük, hogy legalább tudjuk, mire lenne szükség, mi hiányzik a nyilvános terünkből.
Bármilyen szerencsés is (szinonimák: tájékozott, felkészült, pontos) is volt Péter, mégis kutyenhéz időkben kellett helytállnia. A régi, gyűlölt diktatúra mély, sosem gyógyuló sebeket hagyott hátra. Az új rendszer méltánytalanságokat, csalódásokat, be nem váltható reményeket hozott. De bármi történt, bárhogy történt: állhatatos derűvel, ha kellett humorral volt krónikása ezeknek az időknek. Tudta, hogy minden rettenet, félelem és megtévesztés igazi ellenszere a derű. Élt vele, és éltünk általa.
Legutolsó tanítása Márványi Péternek tulajdonképpen ellentmondott az életművének. Az újságírónak, a riporternek mindig tudnia kell, mikor, hogyan szólal meg, kihez beszél. Péter nem csak ezt tudta. Hanem, a magyar sajtó elhúzódó, megalázó agóniája alatt tudta azt is, mikor kell elhallgatnia. Méltósága, tiltakozása a csend lett. Az űr, amit a magyar közmédiában, majd úgy általában a magyar sajtóban maga után hagyott. Márványi Péter úgy ment el, hogy már rég nincs jelen. Hiányzott az elmúlt években, hiányzik, és hiányozni is fog – ahogy a magyar sajtó mai, kilátástalan, semmit sem ígérő állapotát elnézzük.
Nem lehettem Péter temetésén. Innen, hatszáz kilométerről búcsúzom, és köszönök mindent: egykori hallgatóként, és hangján felnövő, fiatalabb kollégaként. Innen hatszáz kilométerről úgy tűnik: Erdély messze van. De hallatszik, kitartóan hallatszik Péter hangja, ahogy közel vitte Budapesthez, és ahogy közelebb hozta hozzánk Budapestet. Minden közelségnek ez a valódi kulcsa: a figyelmes, derűs, tiszta emberi hang. A Nyárád-mente kusza dombjai között kanyargunk, ahogy ezt írom, ködös, sötét dombok között. És hallak itt is, most is Péter. Köszönöm, köszönjük!