Madách könyvei között

Posted by

Illés György
>Kármán Józsefnél tisztelegtem előbb, a losonci temetőben, úgy mentem tovább Madách
Imréhez. December volt, ködös, nyálkás, nedves, átmeneti idő, se ősz, se tél. Losonc
szomorúan mutogatta kihűlt gyárkéményeit, a füstöt beléjük fojtotta a rendszerváltás. Csak a
református templom remek, karcsú, gótikus tornya emelkedett a magasba, mint egy őrszem
lándzsája. Magyar városiasság és szlovák falusi hangulat találkozik ezen a tájon, mint két
meredek hegyoldal, mely termékeny, folyószelte völgybe simul. A Sztregova-patak mohón,
medréből kidagadva hömpölyög az út szélén.
Eleredt az eső mikor Madách falujába indultam. A víz ott gyűlt és fodrozódott a
szemhatáron, mintha igyekezne körülzárni világunkat. Kiöntött az Ipoly, elárasztotta a szelíd
nógrádi tájat. Víz és felhők között, lankás országúton vezettem a kocsim. Csupán pár lépés az
országhatár, a Sztregova-patak éppen a magyar–szlovák határon fut keresztül. A sztregovai
völgyet északnyugati irányban a Korponai-hegysor védi, legmagasabb csúcsa eléri a hétszáz
métert, Madách-tetőnek is nevezik. Honfoglalás korabeli sáncok találhatók rajta. A völgy déli
bejáratánál, Ráróspuszta alatt ömlik a Sztregova-patak az Ipolyba.
Ezt a vidéket szerette a költő! Erre sétált, nézelődött, gondolkodott.
Némán szemléltem a tájat, bokrait, csupasz gyümölcsfáit, sarát s a mészkősziklákhoz tapadó
félénk nyíreket.
– Gyönyörű vidék, valóságos paradicsom nyáron, csupa rigófütty, csupa béke! – jegyezte meg
losonci útitársam.
– Elhiszem, meghitt és szép formájú fák – válaszoltam.
Most varjú varjúra szálldosott, fölrebbenve az országútról. Csend és a „szentelt fájdalom”
lebegett Madách Imre szülőföldjén. Sárban és szemerkélő esőben értünk Sztregovára.
Hunyadi Mátyás még a világon se volt, amikor a Madáchok már felépítették kis
várkastélyukat a Sztregova-patak fölött, itt a dombhajlatnál. Ötszáz évig megfelelt a kis
építmény, csak 1928-ban bontották le, mikor már tökéletesen elaggott, köveit elhordták a
parasztok, s az ősi Madách-kastély beépült a sztregovai kis parasztházakba. De maradt még
egy Madách-kastély, az új, melyet az író apja épített, ahol a Tragédiát és műveinek
legnagyobb részét írta a költő. Kicsi a falu, messze a városi zajtól, gyár nincs sehol. Kicsi a
kastély, messze az irodalmi élettől, mégis itt született meg a remekmű.
A Madách família nem tartozott a gazdag nemesi családok közé. Olyan földbirtokosok voltak,
akiknek a szíve minduntalan az írói mondanivaló körül forgott. Olvasmányaik lelkesítették,
nevelték őket. Mikor határukban feltűnt a nagy eszme, nem kellett Rousseau-utánzással
leszállniuk a néphez, földszintes kastélyukban éltek, az emberek között. Az új kastély is
emelet nélkül épült. Kevélység, gőg nem hírlik Madáchék felől. Az a Madách Sándor, aki a
magyar jakobinusokat védte, és szembe mert szállni Ferenc császár akaratával, demokrata
volt. És protestáns. Az evangélikus hitre Rimay János, Balassi Bálint tanítványa térítette a
családot. Rimay is Alsósztregován született, itt volt birtoka, itt is nyugszik, de sírjának régen
nyoma veszett, csak a hiteles feljegyzés maradt a halálozásáról. Bél Mátyásnak diákkorában
egy Madách volt az osztálytársa, a későbbi nógrádi alispán, az iskolát Madáchék alapították
és tartották fenn, odavették az ocsovai zsoltározó kocsmáros tehetséges fiát. Ilyen vidék ez.
A szomszédból származik Balassi Bálint és Mikszáth Kálmán. A magyar kisnemesség ezen a
tájon is teljesítette történelmi feladatát. A hiányzó polgár réteg helyett befogadta a
felvilágosodást, átvette a Párizs felől érkező szabad gondolatokat. Nem maradt meg a monarchia reakciós magatartásánál vagy óvatos, semmit sem kockáztató véleményénél. Ki-
nyitotta kapuit, bebocsátotta az új embereszményt, s az egyenlőség gondolatát.
Ausztria-Magyarország területén csak a magyar arisztokraták vették fel a kapcsolatot a
francia forradalmi írókkal. Például Voltaire-rel is, aki dicséretet zengett a tokaji borról! Nem
véletlen, hogy Martinovicsék közt akadt gróf is, s grófi titkár is, kettő. A szabadkőműves-
páholyokban ezek a kisnemesek „testvériesülnek” a szegény írástudókkal. Ez Kazinczy földje s
azoké a vékony alakoké, akik francia könyvújdonsággal a hónuk alatt sietnek az esteledő
Pozsony vagy Kassa utcáin, lámpás nélkül, a páholy ülésére, ahol már koppan a
mestertestvér ezüstkalapácsa. A lám-pást, a fényt magukban hordozták, mint a világító
bogarak a sötétben. Madách Imrének két őse is költő volt, de országos hírű csak ő lett a családban.
A régi kastélyban született, az újban halt meg. Anyja, a szigorú, vékony ajkú, hideg,
konzervatív és németül beszélő Majthényi Anna tíz falut kapott hozományba. Madách
Sándor a Majthényi-aranyakból fel-építhette kedve szerint az új kastélyt, a finom barokk
épületet, a hármas tagozású fehér falakat, a két saroktornyot fedő hagyma alakú sisakkal,
mely tükörként fénylik még a borús ég alatt is. A kastély mellett áll az evangélikus templom,
ahonnan Majthényi Anna pénze elirányította a Madách családot, vissza a katolikusok közé. A
főbejárat felett a két címer: a Madáchok koronás griffmadara és a Majthényiak pocakos
medvéje. Körös-körül nagy park, amelybe átszivárog az áradás vize. Szétszórt víztükrök
fehérlenek a dérverte fűben. Nedvesség, köd, borongás. Az utolsó őszi levél s néhány kitartó
varjú szállt le velünk együtt a sztregovai földre.
A szobákban minden úgy van, ahogy Madách Imre életében. Az első nagyobb helyiségben
hosszú asztalok s egy zongora, amelyen ő játszott. Ezen a kis ablakon nézett ki, utasítást
adott a kasznárnak. Ezen a kopott kőlépcsőn – kétfoknyi mindössze – lépett le az udvarra, a
nyitott istállókhoz, a párolgó trágyadombokhoz, itt szólt a béreseihez. S itt elöl, a gyepen,
mely a bejárat előtt húzódik, nyilván rózsák tündököltek az ablakok alatt. Még látni a
maradványokat.
– Igen, itt rózsák voltak – mondta kísérőm.
Madách Imre járt fel s alá ezekben a szobákban, sápadt, ernyedt-bajszos arcán a szívbajosok
rózsaszín foltjaival. Már átélt egyet s mást. A pozsonyi és a pesti osztrák börtön, s a házassági
csalódás – csupa keserűség. Bezárkózott hát a sztregovai magányba, s e kemény kagylóban
csöndesen megszületett Az ember tragédiája. A szabadságharc után nehezen lélegzett a
földre gyűrt magyarság. Akkor már a nemzetiségi vezetők is tudták, mekkorát tévedtek,
mikor osztrák zsoldba adták híveiket. A Civilizátorban Madách Imre halhatatlan iróniával szól
a Bach-korszakról. De ennél többet akart. Petőfi meghalt, Kossuth idegenben próbálkozott. A
magányban nincs ellentét, az ember híven megtarthatja elveit és hitét. Így született a
Tragédia: a magyar kiábrándultságból az egész emberiség kiábrándultsága beszél. Madách
hite lassan, nehezen tör elő, csak a mű végén lobban fel, de ez a láng hiteles és valóságos,
annyi bánat próbálta elfojtani, s hiába! Fellobbant!
Ajtót ajtóra nyitottunk ki a deszkapadlós szobákban. Madách „oroszlánbarlang”-nak nevezte
azt a szobát, melyet a sztregovai kastélyban háló és dolgozó helyéül választott. Ő alakíttatta
át a régi biliárd-szobából. A kissé komor, boltozatos helyiség szögleteibe csak gyéren ju-tott
fény: innen a tréfás elnevezés. A környék kúriái vadászfegyverekkel, szarvasok agancsaival
büszkélkedtek; Madáchnál csak egy ódon páncéling emlékeztet az ősi nemesi származásra. A
berendezés inkább a szellem emberére vall: Goethe, Schiller, Gutenberg és Luther
szobrocskái kis állványokon. A falakon XVIII. századi metszetek, a szülők díszmagyaros
olajképei és Madách néhány festői próbálkozása. Az íróasztalon föld-gömb, nagy hatszögletű

tintatartó és sok-sok lúdtoll. Egy faliszekrény fogadta magába a költő leggyakrabban használt
könyveit, a vaskos Bibliát, Shakespeare-t, Dantét, a német klasszikusokat.
A tulajdonképpeni könyvtár az egyik toronyszobában volt: másfél ezer kötet. Már a nagyapa,
Madách Sándor jeles könyvgyűjtő volt. Buzgón vásárolta az ókori auktorokat, a históriai és
jogi szakmunkákat, az illuminátus, szabadkőműves iratokat. Mintegy ezer könyvet hagyott,
katalógussal ellátva, legidősebb fiára, a költő apjára. Ennek kezén a gyűjtemény főként
szépirodalmi művekkel gyarapodott, többnyire franciákkal. A Tragédia írója már gyermek-, s
ifjúkorában gazdag szellemi táplálékékhoz juthatott.
Eredetiben olvashatta a római remekírókat: Horatiust (többféle kiadásban), Vergiliust,
Ovidiust, Cicerót, Tacitust. A görögök közül Homéroszt latin fordításban, Plutarkhoszt
franciául. Szophoklészt és Xenophont németül. Az újabb kori klasszikusok műveiből
rendelkezésére álltak Milton, Pope, Ossian, Young, Corneille, La Fontaine, Fénelon, Voltaire
könyvei; az angolok német nyelven (Defoe Robinsonja franciául), a franciák eredetiben
(kivéve Rousseau-t, ez németül). Moliére-t különösen kedvelhette a költő: színműveinek
Voltaire-féle kiadását kis kézikönyvtárában helyezte el. Marmontel egykor igen becsült
Erkölcsi meséi-t (melyeket Kazinczy is ujjongva olvasott Báróczy Sándor fordításában)
anyjától örökölte. La Rochefoucault, Montesquien, Le Sage, Mme de Staël munkáit maga
szerezte be. A legnagyobb számban német írókat tartalmazott a családi könyvgyűjtemény:
Wieland, Kleist, Bürger, Gessner, Hölty, Gellert, Haller és Klopstock műveit. Köztük a
rémdrámák hírhedt kiagyalójának, Kotzebue-nak nem kevesebb, mint százhúsz kötete. A
költőnek már csupán a teljes Goethe és Schiller beszerzéséről kellett gondoskodnia, és
persze az ő révén kerültek a könyvtárba a romantika hal-hatatlanjai (Byron, Victor Hugo),
valamint Shakespeare, akit a romantikus esztétika ismert el igazi nagyságában. Megvette és
kedvenc könyvei közé sorolta az Ezeregyéjszaka egyik német kiadását. Friss tájékozódásra
vall, hogy olvasta Heinének és az Ifjú Németország lázongó íróinak (Börne, Gutzkow)
munkáit.
Magyar könyve aránylag kevés volt: Kisfaludy Sándor és Károly, Kölcsey, Fáy András,
Vörösmarty, Bajza, Nagy Ignác, Szigligeti művei, néhány korabeli almanach. Ezek többnyire
saját szerzeményei és tudjuk, hogy diákkorában előfizetett Bajzáék Athenaeumára. Amit e
gazdag és korszerű folyóiratban filozófiáról, politikáról olvasott, azt – mint újabban
kimutatták – később a Tragédia írásakor hasznosította.
Könyveinek listája egyebet is elárul fő műve forrásairól. Apja számos históriai munkát
szerzett meg a francia forradalomról, és a párizsi szín jeleneteit ezeknek alapján dolgozta ki a
költő. Kortársak műveit is tanulmányozhatta: Rabaud-Saint-Étienne könyvét, a francia
forradalom legkorábbi ismertetését (Madáchéknak az 1792. évi strassbourgi, német kiadás
volt meg), Fantin-Désodoards terjedelmes krónikáját, Burke, Dumouriez vitairatait.
A reformkor haladó eszméit vallotta Madách is: a polgári átalakulásért cikkekben emelt szót.
Nézetei a centralisták (Eötvös, Szalay László, Csengery Antal) köréhez kapcsolják. Rá is nagy
hatással volt Cormenin, akinek Timon álnéven kiadott munkáit (De la centralisation – A köz-
pontosításról; Le livre des orateurs – A szónokok könyve) állandóan a keze ügyében tartotta.
Cikkíróként maga is a Timon álnevet használta. E nagy jelentőségű francia könyvek
szomszédságában állt Széchenyi Hitelje, szintén nagy hatással lehetett a politikus Madách
gondolkodására. Még tucatnyi reformkori politikai mű tanúskodik arról, hogy a költő
mennyire érdeklődött kora közéleti kérdései iránt (Szemere Bertalan, Gorove István, Tóth
Lőrinc politikai útirajzai, Vahot Imre Országgyűlési almanachja, a Magyar szózatok című
illegális kiadvány, melynek Kossuth Lajos volt az egyik szerzője stb). Madách némelyik
külföldi könyvbeszerzése is sokat mond világnézeti és politikai tájékozódásáról. Megvette a szociális haladásért lelkesedő francia pap, Lamennais szigorúan tiltott műveit, s ami ennél is
meglepőbb: Feuerbach valláskritikai munkáját (Das Wessen des Christentums). A filozófiát –
többek közt – olyan korszakos mű kép-viselte könyvtárában, mint Kant Kritik der reinen
Vernumftja.
Akik ismerték, akik közelről láthatták Madáchot, könyvei fölé hajló, folyton munkálkodó
férfinak írják le. Munkálkodásainak segítő, gyakran ihlető eszköze, könyvtára – sajnos –
örökösei kezén részben elkallódott. 1913-ban a gyűjtemény már erősen megfogyatkozva
került az Országos Széchenyi Könyvtárba. Csupán legkedvesebb könyvei maradtak a
sztregovai kastélyban, a magas, falba épített polcon, a köpcös régi kandalló mellett. Latin,
magyar, francia és német kötetek, köztük megyei és országos tudósítások bekötve,
megszámozva. A könyvek között régi térképek és kártyák, s a falakon itt is képek, többnyire
újak, az unokáé és a dédunokáké.
Egy másik helyiségben fekete, lakkozott kínai bútorok, tekergő, apró tűzszín sárkányokkal és
régi metszetek a falon. Az ablakon át látni a húszholdas kert fáit, ahol sokat sétált Madách
Imre.
Magány, csend, penész és alkonyat. Zúg a szél, minden percben nyikorog a padló vagy egy
szekrény, mint az angol kastélyokban, ahol kísértetek járnak. Az egyszerű padlón
dudorodnak a deszkák, bántóan kopog a léptünk. Leülök egy székre az egyik
ablakmélyedésben a huzatos, hideg szobában s megérintem a falakat. S ekkor varázsütésre
muzsikálni kezd a Madách-kastély:
Ha jő az ősz, virágink elbúcsúznak,
Fagyos szél sír madárdalok helyett,
Pereg a zúz, repülnek a vadludak
Búcsúzva ködlepett rónák felett:
Nem is tudom már, lelkem hol végződik,
Hol kezdődik a halvány ősz köde,
Csak azt tudom, hogy olyan édes halni
Keblünknek, hol minden meghal vele.
Nem is tudom, hervadt virágszál-é ott,
Avagy lelkemben őszi dal terem,
Darvak repülnek-é a szürke égen,
Vagy messze sejtésű képzeletem?
Az emberi lét kínzó kérdései izgatták Madách Imrét is.
A kastélyból kimentünk a kertbe. Hogy fáztak a vékony nyírfák! Egy domborulaton nyugszik
az író teste. A temetői kriptából áthozták a koporsót. Innen ellát – ki az Ipolyra. A sír felett
Rigele Alajos nagyszerű férfigéniusza áll, mintha fel akarna szállni, minden izma megfeszül a
röppenés vágyától. A felhők közül abban a pillanatban bújt elő a nap, mikor letettem egy szál
rózsát a költő lábaihoz.
Megjelent Új Írás folyóirat 2023. januári (51.) számában