Tiszta vizet a pohárba!

Posted by

Csillag István

Ha egy ilyen kicsi, nyitott országban a bezárkózó, önellátó irányzat kerekedik felül, vagy a vezetés a nagyobb diktatúrákhoz törleszkedik, akkor csak addig tud a felszínen maradni, amíg van, aki „segítséget” nyújt. Ezt sosem adták ingyen: akárhogy szépítjük, hazánk valamelyik nagyhatalomnak lett gyarmata, csatlósa, csicskása, cserébe azért, hogy az uralkodó csoport hatalmon maradhasson, és saját népe elnyomása, kizsigerelése árán jól éljen.

A jó hír, hogy a rendszerváltás óta senkinek sem kellett nyilvánosan hűségesküt tennünk (igaz, ennek ellenére Orbánt Putyin pincsijének nézik), ráadásul eddig feltétel nélkül és jóhiszeműen dőlt az Európai Unió adófizetőinek pénze, amiből Orbán nemcsak oligarcháit – Mészárost, Garancsit és saját vejét, Tiborczot – pénzelhette, hanem az ország sem került súlyos válságba, és még a választókat is megvehették.

Tény, hogy Orbánék azért markecolják az uniós polgárok pénzét, hogy zavartalanul hatalmon maradhassanak, és két könyékig nyúljanak bele a közös kasszába, aminek bázisán a bezárkózás, a versenytől való elfordulás, a kiváltságok osztogatása és a hazudozás már évtizede zavartalanul folyik. Az Orbán-rendszer elmúlt hetekben szappanbuborékként szétpattanó hazugságai – a rezsicsökkentés, az ár-sapkák – legfeljebb ügyesebben kimódoltak, mint Kádár János kisstílű világa. Néhány évtizede a kádári vezetés hitette el a néppel, hogy „a válságot megállítjuk az ország határainál”, ám a kábítás, az „ócsítás” fenntartásához a brezsnyevi Szovjetunióba kellett kapaszkodnunk. Aztán szörnyű eladósodás kezdődött, amibe csak azért nem „döglöttünk bele”, mert a Szovjetunió összeroppanásával mi is kaptunk új esélyt az alkalmazkodásra, a minden irányú rendszerváltásra. Magyarország nyitottá vált a világra, és szemét végre a nyugati demokráciákra, nem pedig a bezárkózó diktatúrákra vetette.

MAGYAR VIRTUS: HAZUDNI, AMÍG LEHET. A világversenyt felváltotta ugyan a versenyvilág, a vasfüggöny megszűnt, ám a rendszerváltás nem hozta el a világos, egyszerű érvelést, hogy csak az él meg, aki jobban, többet, de főleg termelékenyebben, szervezettebben dolgozik, s csak annak javul a helyzete, aki képes tudásban, szorgalomban, újítókedvben és képességben versenyre kelni a Lajtán túli versenytársakkal. Ellenkezőleg, folytatódott a hitegetés, a „cukros ételekről álmodás”. Nem volt olyan politikus, aki kimondta volna, hogy aki nem vállalja a teljesítménykényszert, az nem reménykedhet abban, hogy a nem sokra becsült szabadság mellett csupán attól javul a helyzete, hogy „listát” váltott. A szocia-listát kapita-listára.

Hazánkban a kádári kacsintással enyhített hazudozás a rendszerváltással nem ért véget. A politikai vezetés nem használta ki az első komoly válságot, a taxisblokádot sem, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Továbbra is elhitette a néppel, hogy ennek a kicsi, nyitott országnak a vezetése anélkül stabilizálhatja a helyzetet, hogy a világhoz való alkalmazkodást kikényszerítené.

Ezzel szemben testvérországunk, Lengyelország éppen azzal került ki a rendszerváltó viharból, hogy elkezdett igazat mondani. A súlyos lengyel helyzet megoldására az első szabadon választott kormány vezetője, Mazowiecki a Szolidaritás tanácsadóját, Leszek Balcerowiczot kérte fel pénzügyminiszternek, aki a sokkterápia eszközével minden pohárba egyszerre öntött tiszta vizet. Balcerowicz felismerte és kormányával el is fogadtatta, hogy a tömegek kábításával szemben a valóságra, a kiszámíthatóságra és az átláthatóságra alapozott új gazdaságpolitika vegye kezdetét, amelyben az árak, a bérek, a devizaárfolyam a valóságos piaci helyzetet tükrözik. 1990. december 17-én Balcerowicz az új rendszerre való átállás pozitív sokkjával vezette be, hogy a gazdaságpolitikában is igazat kell mondani: „Véget kell vetnünk annak a színjátéknak, amelyben az emberek úgy tesznek, mintha dolgoznának, az állam pedig úgy tesz, mintha fizetne. Világos célokat megfogalmazó programot kell kidolgozni, amelyet a társadalom most még támogat.”

Hazánkban a Bokros Lajos nevével fémjelzett rövid időszakot leszámítva nem volt példa arra, hogy a politikai elit meg akarta volna értetni a választókkal: nekik maguknak kell szakadatlanul tanulni, újítani, dolgozni, az elmaradókat ösztönözni, és kizárólag az igazoltan rászorulókat lehet a többi adófizető pénzéből támogatni ahhoz, hogy a „haza fényre derüljön”. Pedig a 1995 márciusától 1996 februárjáig eltelt alig egy év fényesen bizonyította, hogy ki lehet kerülni a Kádár János óta megszokott húzd meg-ereszd meg gazdaságpolitika mindent szétrohasztó hazudozásából, és lehet egyszerre gyors a gazdaság növekedési üteme, mérséklődhet a fogyasztói árak emelkedése, javulhat mind a külső (fizetési mérleg), mind a belső (államháztartás) egyensúly, és nőhet a foglalkoztatás, aminek eredményeképpen újra indulhat a reálbérek emelkedése.

Bokros csomagja a következő öt évre ilyen makrogazdasági javulással járó aranykorszakba juttatta Magyarországot, mert az ország képes volt a világgazdaság kedvező irányú változását kihasználva, a versenyképesség javulásával „beállni a sorba”. De a politikai elit nem tartotta elegendőnek ezt a kedvező fordulatot, mert a tömegek a csomag által teremtett új helyzetben a „saját lábukra állhattak”. Ahogy már nem szorította a nép vékonyodó nyakát a kötél, elsőként Horn Gyula azonnal osztogatásba kezdett: így kerülhetett sor a nyugdíjasok ingyen utaztatására, ezért vállalta a politikai elit félszívvel az egyetlen államháztartási reformot, a nyugdíjreformot is. De a tömegek kézhez szoktatása, tenyérből etetése nem ért véget.

HATALOM ÉS PÉNZ BÁRMI ÁRON. Orbán a hazugság fehér lován vonulhatott be a hatalomba, amikor a nagy 2008-as pénzügyi válság után azt ígérte a választóinak, hogy a kormány cseréje és a radikális adócsökkentés elhozza „a szocialista megszorítás” után a Kánaánt. A választók szeretik a hazugságot, sőt a választók csak azt a hazugságot szeretik, hogy elég a jóléthez a szavazócédulán „egy jó ikszelés”, nem kell verseny, nem kell tanulás, nem kell erőfeszítés. A „mindennapi hazugságunkat ad meg nekünk ma” imádságát Orbán azóta is kenetteljes ábrázattal mormolja; a hívek még talán el is hiszik, hogy az árak nem Orbán rossz gazdaságpolitikája, a választások előtti pénzszórás miatt nőttek Európában a legmagasabbra, hanem Brüsszel, vagy az ukránok botor ellenállása miatt.

A mindennapi hazugság előállításában már versenyképesek vagyunk, ám a magyar oligarchák által uralt iparágak aligha rúgnak labdába. Pontosabban éppen annyira sikeresek, mint az irtózatos pénzekkel támogatott magyar foci. A mai valóság a „nagy pénz, kis foci”, ami nemcsak a labdarúgásban, hanem a a delaware-i csempekirály kamarai elnök, a kaszinókirály hadügyér megszólalásaiban is jól mutatkozik. Talán ők maguk is elhiszik, hogy van háborús infláció, hogy egy békeszerető kis országnak erős hadsereg kell, hogy a magyar ipar versenyképessége az iskolázottság további lesüllyesztésétől javul.

A legnagyobb hazugság azonban, hogy Orbán a békéről szónokol, miközben alig látszik ki Putyin hóna alól, és úgy tesz, mintha Európa népeinek romló helyzetét nem a háborús bűnös Putyin Ukrajna elleni agressziója, hanem a megtámadott Ukrajna megsegítésére szövetkező Unió és az agresszort megfékezni szándékozó szankciók okoznák.

Orbán pontosan tudta, hogy a tűzzel játszik, amikor újraválasztása érdekében közel 2000 milliárd forintot, a GDP 4 százalékát szórta ki a 25 év alattiak adómentessége, a gyermekesek adóvisszatérítése, a családi otthon kedvezmény megemelése, a nyugdíjprémium, a 13. havi nyugdíj gyorsított visszavezetése, a munkáltatói járulékok további mérséklése, a bérminimum- és a minimálbéremelés formájában. Ahogy később beismerte, „elment a falig”. Abban bízott, hogy az államháztartás megrendített egyensúlyát majd a covid utóhatásainak leküzdésére létrehozott új uniós alap rendkívüli pénzeiből, meg a hétéves új uniós költségvetés esedékes folyósításaiból fogja helyreállítani.

Az Unió adófizetőinek azonban elegük lett abból, hogy Orbán csak a saját és hívei zsebét tömi. Az a nemzeti szocializmus, amit Orbán elsősorban magának, másodsorban az oligarcháinak, végül a választóinak épít, így megrendülni látszik. Közeledünk ahhoz a helyzethez, amiről a néhai brit miniszterelnök, Margaret Thatcher azt mondta: „ez a szokásos szocialista betegség, kifogytak a más pénzéből”.

A TŰZOLTÓ A BENZINKÚTNÁL GYÚJT RÁ. A választások óta eltelt fél év nem hozott volna olyan drámai fordulatot, ha lett volna valaki az ellenzék soraiban, aki leleplezte volna Orbánék hazugságait, hogy nem vagyunk sem gáz, sem benzin, sem csirkemell, sem cukor, sem liszt, sem étolaj nagyhatalom. De az volt a helyzet, hogy a világgazdasági változásokhoz való alkalmazkodás követelése helyett az ellenzék maga is beleállt a légvár építésbe: az egyensúly további rontásával az árak befagyasztását, áfa csökkentést, béremelést követelt.

Nem lett volna ennyire drámai a fordulat, ha azok az intézmények, amelyeknek az a dolga, hogy ellensúlyozzák és fékezzék a kormány túlkapásait, nem padlógázzal robogtak volna maguk is Orbán nyomában. A jegybank mostani vezetője még Orbán gazdasági minisztereként („Orbán szent jobbja”) a nemzetközi versenyfeltételeket különadókkal, a Széchenyi- terv támogatásaival, a magánnyugdíjpénztárak megtakarításainak elrablásával, koncessziós politikával rontotta le, a kijelölt oligarchákból „nemzeti bajnokokat” nevelt; jegybankelnökként pedig nemhogy nem lépett fel a kormány költekezése ellen, hanem hitel- és kötvényvásárlási programjaival jócskán hozzájárult ahhoz, hogy ne csak a szánkig, de az orrunkig érjen a mocsár.

Az a magát függetlennek mondó jegybank elnök, aki az Európa rekorder magyar infláció tetőzése előtt nyilvánosan bejelenti, hogy véget ért a kamatemelési ciklus, olyan, mint a benzinkút mellett önfeledten dohányzó, gyufát gyújtogató tűzoltó. Egyetlen szerencsénk, hogy hazánk az Európai Unió és a NATO tagja, és az euroatlanti szövetségek akkor is védettséget jelentenek, ha az országot gátlástalan és csak a hazudozásban professzionális figurák vezetik.

Hazánkban eddig nem fordult elő, hogy az adófizetők pénzét magáncélokra használó politikust vagy köztisztviselőt minden külön hókuszpókusz (pl. a mentelmi jog megvonása) nélkül letartóztatták és dutyiba vitték volna, ahogyan erre most éppen az Unió egyik alelnökénél sort kerített a belga rendőrség Brüsszelben. Hazánkban ott ültek az Országgyűlésben azok a fideszes képviselők, akiket a közpénzek eltulajdonítása miatt elítéltek – mégis büszkén szavazhattak, mert Orbánnak szüksége volt rájuk. Ennek fényében meglehetősen ellentmondásos Orbánnak az a kijelentése, hogy „ideje lecsapolni a mocsarat Brüsszelben!”

Ha a magyar ellenzék nem került volna maga is Orbán uszályába azzal, hogy részt vett a légvárépítésben és elutasította a következetes és világos politikát, akkor most követelhetné: „Tiszta vizet a pohárba, Orbán Viktort a mocsárba!”

Címkép: Leonid Bershidsky/ Bloomberg

Csillag István ezzel a Népszavában megjelent írásával kívánta mi olvasóinknak is Boldog Újévet