Hazugságok triószonátája

Posted by

Mekkora buli! Nézz körül, hányan szeretnének menekülni a kényelmetlen helyzetek elől. Még pontosabb, ha azt mondom: szeretnénk. Mert még a legkeményebb pasiban, a legcéltudatosabb nőben is van egy néhány deka szánalom, esetleg visszafogottság, hogy ne bántsa meg a szerelmét/pasiját/partner(nőj)ét. Ha nagyon megvakarjuk: ez is gyávaság. Vagyis van egy piaci rés, amire céget lehet alapítani, be lehet tölteni a VÁLÁSGURU-val. Ő majd helyetted – tök ismeretlenként – odamegy, megmondja Jancsinak vagy Juliskának, hogy vége, ne várja többé, ennyi volt. Az elhagyott kisírhatja magát a guru széles vállán. Az elhagyó meg fellélegzik: nnna, ez is megvolt.

Ullmann Mónika (Chloé)

Ezt a kiváló üzleti modellt írta meg Tristan Petitgirard, de nem ám tragédiává, dehogy. (Jelzem: a magyar cím legalább ezerszer jobb az eredetinél, ami kb. Szakítás házhoz szállítva.) Mert elegendő egyetlen pici részletet megváltoztatni a pompás építményben, és a kártyavár összeomlik. Ericnek, az ügylettel megbízott gurunak ugyanis az ajtót egykori barátnője nyitja ki, Chloé, aki hét éve egy nyikk nélkül kilépett az életéből. Sőt: most a pasiját várja, vacsorával. Még sőtebb: hamarosan jön is.

No, itt válik érthetővé a címbe írt zenei kifejezés: ugyanis itt mindhárman mondanak valamit, változó dallammal és hatékonysággal. És mindnek van eltitkolni valója. Mindhárman felkészületlenek a beszélgetésekre, sőt a megrendelőnek nem is kellene itt lennie. Totális a gubanc, improvizált életháttereket mesélnek egymásnak – a néző pedig rettenetesen röhög, hiszen Eric (Brasch Bence) a darab kezdetén beavatta őt/minket válásgurui mestersége fortélyaiba. Vagyis a néző már tudja azt, amit a színen lévő Chloé (Ullmann Mónika), és némelykor gyilkos indulatú pasija, Quentin (Józan László) még nem. Mi tudjuk, ők meg nem tudják, hogy mi tudjuk… Szóval a klasszikus félreértéses francia komédia pezseg a színpadon – de a legjobb mai formában. Minden aktualizálás nélkül eljátszható lenne magyar nevekkel is. Nem kétlem, ugyanakkora siker lenne.

Hát, ha már így összefutottunk…

A néző tulajdonképpen az ajtónyitást követő első párbeszédtől kezdve drukkol, hogy ez a szekrénybebújás nélküli őrültekháza meddig húzható lebukás nélkül, ki fog lelepleződni, hogyan lehet kimászni ebből a nagyon tekervényes slamasztikából. (Amit, ugye, nem szabad elmondanom, de ez érthető.)

Őze Áron rendezte a darabot – példásan. Ugyanis kiemelten foglalkozott azzal, hogy az elhangzó mellébeszélések, hazugságok sorozatán túl (ami a szövegkönyvben is megvan), az el nem hangzó pillanatok is kellő hangsúlyt kapjanak. Ullmann Mónika és Brasch Bence csöndjei, összenézései, fintorai önmagukban is zajos tetszést váltottak ki, s épp ezek segítenek, hogy igaznak tűnő állításokkal etessék a féltékeny Quentint. Némelykor olyan sikeresen, hogy ez a durva, szinte bipoláris (ő úgy mondaná: impulzív) csődör be is szopja. De ugyanez érvényes Józan és Ullmann viszonylatában is, igaz, itt a pasit a nő vezeti az orránál fogva. (Óriási rutinnal? Hm…) Ámbár: Quentinnek is akad épp elég eltagadni valója, tehát ki kell találnia a saját meséjét, hogy a saját lelepleződését megakadályozza.

A válásguru (Brasch Bence) bajban, mert Quentin (Józan László) a múltra kíváncsi…

Mint egy triószonátában: hárman felváltva viszik a főszólamot (dallamot) és egymást támogatják meg, néha gyors ritmusban – néha meg lelassulva. Csakhogy itt a szólamok hamisak – és mindegyik résztvevő csak a maga által tálalt verzióról tudja, hogy nem igaz… Miközben a néző – de ezt már mondtam.

Az aktuális pasi (Józan László) és az aktuális nő

A darabot ketten is fordították (Nemlaha György, Kiss Kornélia), de számos alkalommal megrezdült bennem a szeizmográf, hogy a nevetésekért leginkább a dramaturg, Karácsony Ágnes érdemel jelentős dicséretet: a beleépített hazai poénok folytán nagyon jól pergő szöveg jön le a színpadról. A látvány (Enyvvári Péter) középosztálybeli életnívót sugall; nagyon nagy piros pont jár a forgó fotelekért, amik révén ki-be lehet lépni a párbeszédekből. Ullmann Mónikának mindene piros vagy narancsszín, egy végtelenül egyszerűnek tűnő, de rafinált piros nadrágszoknyát visel (jelmez: Kiss Fabióla), hozzáillő, velőtrázóan magas sarkú cipővel – de azért persze még mindig fölfelé néz Braschra.

Remek szórakozás a Rózsavölgyi Szalon decemberi bemutatója, És el ne felejtsük: Eric az előadás kezdetén nem csupán a Válásguru céget mutatja be, de a névjegyét is osztogatja a nézők között. Sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged!

A KULTÚRAKIRAKAT
Címkép: Rózsavölgyi Szalon
%d bloggers like this: