Posted by Berta Ági
>Ma is elmesélek egy történetet, amit akar tanmeseként is fel lehet fogni.
Úgy húsz évvel évvel ezelőtt elmentünk férjemmel Firenzébe egy hétvégére. Akkor már elég régóta válságban volt a hazasságunk, és azt hittük, vagy csak reméltük, hogy egy mindennapi életünktől távol töltött hétvége esetleg segítene újra egymásra találni.
A víkend azonban nem úgy alakult, mint reméltük és egy elég szomorú és ideges vacsora
után összeszedtem cuccaimat és otthagytam a szállodát.
Nem volt valami okos döntés, úgy éjjel 11 óra körül járt az idő, de reméltem, hogy találok valami éjszakai vonatot Nápolyba. Az állomáson tudtam meg, hogy az első vonat csak reggel indul dél felé. Nem lett volna semmi probléma, töltöttem én már el éjszakákat állomásokon, de éjfélkor kiderült, hogy az állomást hajnalig lezárják.
Nem tudtam mit csinálni, megpróbáltam sétálni a közeli szűk kis utcácskákban, de minden olyan irreálisnak tűnt… Egyedül voltam, éjszaka, egy akkor még szinte ismeretlen városban. Szomorú voltam és kicsit összezavarodott. Aztán az állomás lépcsőjén megláttam négy hajléktalant, három férfit és egy nőt. Földre
terített nagy kartonokon ültek. Nem beszélgettek, de egyértelmű volt, hogy összetartó közösséget alkottak. Megálltam a közelükben és valami fura, megmagyarázhatatlan, mélyről jövő irigységgel néztem őket…
Egyikük, egy hatvan év körüli férfi elég ellenségesen nézett vissza. Hosszú ősz haja
szemmel láthatóan zsíros és koszos copfba volt kötve.
Előszór csak néztük egymást, ő egyre ingerültebben, én egyre zavartabban. Aztán
odaszólt:
– Mit bámul? Mit akar tőlünk?
Hülyén éreztem magam, tudtam, hogy legjobb lenne odébb mennem, de valahogy nem tudtam levenni a szemem róluk.
– Egyedül vagyok… nagyon egyedül… – és sírni kezdtem.
A férfi tekintete megenyhült:
– Na, jól van, na… gyere ide. Leülhetsz ide mellénk, ha akarsz.
A helyzet tényleg groteszk volt. Ráadásul sokkal jobban voltam öltözve, mint általában, hja kérem, ha már házasságot megy menteni az ember, nem a szokásos farmer-trikót viseli, de hiába álcáztam magam elegáns burzsoá hölgynek, belül elég nyomorultnak éreztem magam, és hálás voltam a befogadásért.
A nő kicsit odébb csúszott, hogy helyet csináljon nekem maga és az öreg között. Leültem
közéjük.
Bűzlöttek. Áporodott szaguk megütötte az orromat és a mimikám valószínűleg kifejezhetett
valamit, mert az öreg kissé szarkasztikus mosollyal ismét megszólalt:
– Na, mi van? Meggondoltad? Elég volt a mellettünk való ücsörgésből?
– Ó, nem, köszönöm szépen, hogy itt lehetek.
– Szóval azt mondod, hogy egyedül vagy? – folytatta az öreg –, de drága asszonyom, mindannyian egyedül vagyunk. Maga egyébként is rossz oldalról közelíti a problémát. Miért nem azt mondja, hogy „szabad vagyok”? Az ilyen „egyedül vagyok” csak ostoba önsajnálat. Ha majd azt érzi, hogy szabad, akkor fogja csak megérteni a magányban rejtőző lehetőségeket… – majd motyogott valamit, amit nem értettem, egy latin mondatot, valami ilyesmit: „beato solitudo solo fortitudo”… – aztán látva ostoba tekintetemet,
megkérdezte:
– Ért latinul?
– Nem…
– Kár. Nagy kár. Tudja hölgyem, a latin sokkal több, mint egy nyelv. A latin filozófia amely
nagyszerűen képes szintetizálni olyasmit, amit mi, olaszok órákon keresztül taglalunk és a
végén mégsem értünk pontosan. Ezt a mondatot a szerzetesek tettek ki celláikban…
„Beato solitudo solo fortitudo, azaz „csak az áldott magány erősíti a lelket”… valami
ilyesmi, de mégis több ennél.
A többiek szorosabban húzódtak hozzánk. A nő anélkül, hogy egy szót szólt volna, betakarta a vállamat egy meghatározhatatlan színű, nagy gyapjútakaró felével. Aztán, hogy jobban elférjünk alatta, átölelt.
A levegő csípős volt, hajnali két óra lehetett. Egy rendőrautó lelassított előttünk, egyikük kíváncsian nézett ki ránk a lehúzott ablak mögül. Valószínűleg ismerték ezeket a csavargókat, mert az öreg biccentett egyet feléjük, mintha azt mondana, menjetek nyugodtan, minden rendben van… A rendőr is biccentett és továbbmentek.
Az öreg lába előtt egy nyitott sör volt, felemelte az üveget, és úgy tűnt, mintha oda akarná nyújtani nekem, de aztán a mozdulata félúton megállt. Valószínűleg rájött, hogy nekem nehéz lett volna akár elfogadni, akár elutasítani… Kortyolt egyet, majd biccentett egy fiatalembernek, aki lehajtott fejjel ült tőlünk kicsit távolabb. Addig nem is figyeltem fel rá.
Súgott valamit a fülébe. A férfi kissé ingerülten megrántotta a vállát, aztán elment. Furcsán járt, olyan bizonytalanul, mintha részeg lenne. De nem volt az, hanem valami probléma lehetett a lábával.
Kezdtem jobban érezni magam, abbahagytam a sírást. Egy darabig hallgattunk, aztán az öreg mesélni kezdett. Képtelen vagyok felidézni történeteit… a szavai úgy hatoltak a lelkembe, mintha észrevétlenül kihagyták volna az agyamat. Filozófiával kevert mese volt.
Altatódal ijedt, felnőtt gyerekeknek. Már nem éreztem áporodott, fanyar szagukat., ami annyira más volt mint az enyém. Egyre hűvösebb lett, így kinyitottam kis bőröndömet és elővettem egy széles, elegáns, fekete gyapjústólát, a végén arany csecsebecsékkel. Elég volt betakarni vele a két férfi hátát. A harmadik, aki a szélén ült, elmosolyodott:
– Legközelebb pokrócot hozz… én mindig kimaradok a jó dolgokból.
Aztán visszatért a furcsa járású fiatalember…
A kezében egy műanyag poharat tartott, forró, gőzölgő cappuccinóval. Idegesen nyújtotta
felém, de a szeme vidáman csillogott:
– Hja, kérem egy signora mindig signora… de van itt valami Carolinának is – és a kabátja
zsebéből elővett egy üveget.
A nő remegő kézzel fogta meg, kinyitotta, és csukott szemmel hosszan kortyolt belőle, szinte alig vett levegőt, annyira vágyott az italra. A szagából ítélve grappa vagy valami hasonló alkohol lehetett. Az öreg egyszer csak a megállította a tekintetével.
– Elég!
A nő mély levegőt vett, megrázta a fejét. De elhúzta a száját az üvegtől. Egy ujjnyi piát a cappuccinómba öntött és rám mosolygott. Lefegyverző és szomorú mosolya volt… hiányoztak az első fogai.
Nem tudom elmesélni azt a melegséget, amit hirtelen éreztem… Ó, nem a grappától és nem a cappuccinótól.
A szeretet sokkal nagyobb melegséget ad. Kívül is, belül is.
Hajnalban aztán elindultam Nápolyba.
Az az éjszaka többet változtatott rajtam, mint több hónap pszichoanalízis.
Címkép: Umberto Pezzetta: Hajléktalanok