Piaci színház – a legnagyobb alkotói szabadság

Posted by

Vakmajom
>Van ilyen? Amikor megélsz a nézőből, a piaci keresletből, és nem kell az állam pénzosztó kegyét keresni, pláne nem a gyűlölt korrupt államét, azért lihegni, aztán mindenféle elvárásokat teljesíteni cserébe? Létrehozható-e ilyen igazi alkotói függetlenség, ami persze nem teljesen az, hiszen naponta meg kell mérettetni hozzá a piacon, és a közönség igényei nem biztos, hogy könnyen összeegyeztethetőek a
művészi igényeiddel? Na de mégis jobb a nézőnek, az ezerfejű cézárnak, mint a despotikus államnak gazsulálni, hogy adjon lóvét.
Majdnem van ilyen. A Pintérbéla Művek majdnem ilyen. Korábban is javarészt jegybevételből élt, bár azért csurrantcseppent az adófizetők pénze is, most, hogy az állam elzárta a pénzcsapot, és a legújabb darabot, az Imádkozó címűt a végén magánadakozásból kellett színre vinni, hiányzott a bemutatóhoz vagy 5 milla,
legalábbis egy darab erejéig teljesen piaci vállalkozás lett. A nézők összedobták a maradékot.
Mennek a darabok? Mennek, az Újpesti Rendezvénytér amúgy zseniális előadóterme – nota bene egy valódi piac fölött van, szimbolikus ez – rendre, napról napra megtelik, tegnap se volt egy üres szék se, és a jegyárak sem dotáltak, 3-8000 Ft között vannak, 15 eurót ki kell pengetni egy átlagos jegyért, gyakran alakulnak ki várólisták, szóval a jelek szerint ezen az árszinten van kereslet, ergo az árakon még
lehetne emelni is, miért ne kerülhetne 10 000-be, 25 euróba egy jegy, ha van kereslet rá, egy vendéglői vacsora ára per koponya manapság. 2 kiló trappista vagy egy jobb üveg pezsgő ára. Tessék a polgárságnak fizetni a kultúráért. Ahogy a háború előtt is minden színház magánszínház volt, csak aztán a szocializmus
államosította a színházakat és úgy maradtak.
A darabon is látszik a jó értelmű, piaci kényszerből fakadó takarékosság, kevés szereplő, kevés díszlet, olcsó, de művészileg ettől egyáltalán nem igénytelen megoldások. Spórolni kell. Nem közpénzt égetsz, hanem a magadét. Nagyra lehet becsülni ezt az attitűdöt, hogy ez a színház, igaz, kényszerből, de megpróbál legalább részben megélni a piacról. És ez csak olykor, pár újabb darab kissé bazári teatralitásában és alpári humorizálásában megy a minőség rovására, elviselhető kompromisszum, és azért még nem a tévés valóságsók nívótlan világa. A szabadságért cserébe.
Az imádkozó amúgy nem ilyen. A gyerekvállalás nyomorairól szól többek közt, és arról, hogy néha jobb lenne, jobb lett volna, szinglinek maradni, aztán a hormonok mégis belevisznek a hülye kompromisszumba és tönkremegy az életed. A nők értik ezt. A rendszer ezúttal csak háttérszál, épp csak pár skiccel van odafestve a soha véget nem érő közlönydiktatúra, ami majd húsz év múlva is eszi a lelkeket. És ahhoz,
hogy egy színháznál igazi háttérszál legyen, meg kell szabadulni a rezsim pénzétől. Nem állami forrásból, hanem piacon megélni, ez az igazi felszabadulás, hogy egy vasat se kapsz tőle. Akkor bekaphatja. Feldughatja magának. Nem szorulni az állam pénzére, se ezére, se egy másik elképzeltére, és megélni a piacról, ez a legnagyobb létező alkotói szabadság. Nem könnyű, de lehetséges megcsinálni.