Irigység, az üzleti élet egészségtelen motorja

Posted by

Zentai Péter (Zentuccio)
>Holdblog
>Ne legyél irigy! – így riposztolt egy nagyon jómódúvá lett exkolléga a korosztályom (60 pluszos) legkedveltebb közösségimédia-felületén. Az előzmény: nem győztem (nem győzöm még ma sem) gyepálni, náspángolni őt és mindenki mást, aki szerintem nem tehetsége, fáradságos, verejtékes építő-szakmai munkája, hanem személyi összeköttetései, helyezkedési képességei, másoknak való „benyalásai”, törleszkedései okán gazdagodott – az utóbbi időkben különösképpen.
És mondjuk – a konkrét esetben nyugodtan ki is mondhatjuk – felbecsülhetetlen értéket képező helyen jutottak luxusotthonhoz úgy, hogy szinte semmit sem kellett fizetniük.
Pénzben nem. Legfeljebb valami másban… Az olvasót túlságosan nem untatva a részletekkel; az adott helyen mellesleg nem is lehet, nem is szabad pénzért adni-venni a lakásokat, azonban mégis: a dolgok alakulásának logikája szerint eme lakások egy napon végérvényesen és örökíthetően a tulajdonukba fognak kerülni.
Igen, én az ilyesmin ki vagyok bukva. Mire ő azt mondta egy nekem címzett kommentben: “Ne irigykejd!”
Tudják mit? Nem kizárt, hogy igaza van. Lehet – de lehet, hogy nem lehet! – én sem utasítottam volna vissza, ha nekem is felkínáltak volna ilyen lehetőséget. Nem mernék esküt tenni, hogy én soha, de soha nem éltem volna (vissza) bármilyen hirtelen meggazdagodási lehetőséggel, ami ambícióim kiteljesítése, karrierem építése közepette vártan vagy váratlanul az ölembe hullik. Márpedig ha ebben bizonytalan vagyok, akkor már miért is ne lehetne igaza annak a másiknak, amikor azt mondja „te csak irigy vagy, ezért ágálsz ellenem, és az egész rend ellen, amit én védelmezek, helyesnek tartok”.
Olvasóimra bízom, hogy alaposan rágják még át helyettem is e gondolatot. S gondoljnak róla, rólam, amit helyesnek tartanak.
Addig is elmondom, hogy sokadszorra olvasom – a CNBC nevű globális gazdasági hír-televízió és internetes portál jóvoltából a minap már megint – Charlie Munger, a “józan paraszti eszére” támaszkodva milliárdossá vált, egész életében kemény észmunkát végző, 98 éves világhírű amerikai portfoliókezelő szakember életbölcsességét: „nem a kapzsiság, nem a pénzharácsolás az, ami a világot mozgatja, hanem az irigység”.
Ahányszor belegondolok ebbe a mondatba, kis túlzással, annyiszor lelek benne új jelentéstartalmat. Most azt, hogy az ember lázadozása az igazságtalanságok ellen is – kisebb- nagyobb részben – az irigységre is visszavezethető.  A történelem milliónyi példával szolgál, hogy a széles tömegeket – objektíve – mindig igazságtalanságok érik, de ha rajtuk múlik, szinte majdnem mindig (de csak majdnem) minden rosszhoz alkalmazkodnak.
Sőt, a rosszat tulajdonképpen nem is szükségszerűen tartják annak. Szóval, a nép – a maga “kritikus tömegében” – tipikusan passzív rajta kívül állók által előállított gazdasági-társadalmi problémák kezelésében. A nép kivár, de addig is tudomásul veszi a dolgokat úgy, ahogy azok vannak. A széles értelemben vett lakosság magától nem szokott ágálni, mert fél. Fél attól, hogy bajba hozza önmagát és főként a családját.
Ahhoz, hogy drámai változás történjen, illetőleg – ellenkező oldalról megközelítve a témát – minden maradjon úgy, ahogy van és semmi ne változzon, ahhoz valamilyen formában – pro és kontra – „lázítani” kell. Világunkban meghatározóan a médián keresztül. Ezért lett a média formálisan és tartalmilag a legnagyobb értékek egyike.
Az elmúlt évtizedekben az akár egy-egy nemzet egészét is befolyásoló televízió segítségével, ma már a látszólag személyre szabott, illetve csoportokra, korosztályokra célzott, globális közönséget elérő, a tömegeket, sőt akár az emberiséget megosztani képes közösségimédia-felületek révén lehet eredményesen (vagy eredménytelenül) mozgósítani tíz- és százmilliókat. Pro és kontra.
Na már most, ha Munger csaknem száz évre visszanyúló személyes tapasztalataiból fakadó mondását jó alaposan megrágjuk, akkor bizony eljuthatunk oda, hogy az igazságtalanságok ellen leghatékonyabban ténykedő „lázítókat” eredendően saját frusztráltságuk, ha úgy tetszik irigységük vezérelheti.
Charlie Munger mellesleg elismeri, hogy életének, karrierjének, meggazdagodásának első szakaszában ő maga is irigykedett. Amennyiben az hajtotta, hogy ha – ne is menjünk messzire! – örök és szintén zseniális üzlettársának, Warren Buffettnek mondjuk már egymilliárd dollárja volt, neki viszont „csak” kétszáz milliója, akkor ez a differencia igenis agyonidegesítette, netán így vagy úgy áskálódott társa ellen.
Ha már itt tartunk: Warren Buffet aktuális vagyonát 110 milliárd dollárra becsülik, a hűséges „fegyverhordozójáét”, Mungerét 2 milliárdra. Mungert ennek dacára három-négy évtizede már – őszintén hangzóan beszél erről, egyébként is mit nyer vagy veszít, pláne 98 évesen, ha hazudna erről? – totálisan hidegen hagyja, hogy Buffettnek vagy bárki másnak e földön mennyi pénze van. Számára az irigység megszűnt létezni, s mi több, ezt tartja saját hosszú élete titkának. Annak szurkol csupán, hogy az akár irtózatos nagyságú pénzvagyonok tisztességes, értsd munkából szerzett, forrásokból származzanak és a szupervagyonok egyre nagyobb hányada szolgálja a közjót a világban. Hogy a dúsgazdag egyén az élete végére visszaadja a társadalomnak, mindazt, amit tőle kapott. Amit elvett tőle… Amennyiben elfogadjuk, hogy a brutális vagyonfelhalmozás az egyik oldalon csak a többi oldal kárára történhet.
Munger a nyilvánosság előtt egyébként jó ideje hangot ad ama nézetének, hogy a – keresztényi hitvallás szerinti főbűnnek számító – irigység társadalmi bajokozásban súlyosabb „bűn”, mint az ugyancsak főbűnként elkönyvelt kapzsiság: a pénzharácsolás, a mohóság, torkosság. Utóbbi bűnt – állítja ő – orvosolni lehet. Különösképpen negyven-negyvenöt éves kor körül pénzben, karrierben felettébb nagy sikerű, de a mid-life crisis (életközepi válság) peremén egyensúlyozó, adrenalin-fűtötte férfiak szoktak életük legönzőbb korszakába lépni. Ezt alaposan megsínylik azonban ők maguk is (lelkileg, némelykor fizikailag), családjuk és barátságaik pedig méginkább.
Kivéve – ez nagyon jellegzetes az erről 2008-ban készült Harvard-tanulmány szerint – azok a gyakran fiatalabb, vadonatúj feleségek, kikre az érintett férfiúk a kapuzárási pánik előszobájában tesznek szert. Mindezt azonban megelőzi, majd közben egyre csak fokozódik a mind erőteljesebb pénzhalmozási, habzsolási pánik már csak azért is, mert tudatosan- tudattalanul az érintettek előre készülnek a drága válás és a “drága” új barátnők, új feleségek nagyvonalú finanszírozására. Egy nap azonban – vagy szerencsésen, vagy szerencsétlenül – ez az életszakasz is lezárul általában.
Charlie Munger nem véletlenül figyelmezteti a pénz- és üzleti világ szereplőit, a fiatalabb kollégákat: óhatatlanul kialakuló irigységünk legyőzése a legegyszerűbb titka annak, hogy életünk hosszú, egészséges és boldog legyen.
E sorok írója azonban szükségét érzi, hogy mindezt megtoldja a következővel: nem igaz, hogy könnyű kihívás ez! Egyre nehezebb megfogadni a nyilván roppant bölcs tanácsot. A technológia forradalma a virtuális világ végtelenítéséről is szól, a közösségimédia-felületek „adok-kapok” (fake információt, megalapozott vagy megalapozatlan elégedetlenséget, irigységet, öndicsőítést, jódolgommal való dicsekvést, kárörvendést, egyéni boldogságok kiteregetését, embertársak szisztematikus boldogtalanítását, bajkeverést, baj leleplezést) szisztémává válása maga az irigység nagyüzemi újratermelésére tett – sokszor tudattalan – kísérlet. Akár tudattalan, akár tudatos, akár jóindulatból, igazságszeretetből, akár gonoszságból fakad is ez a konstans egymást tulajdonképpen manipuláló kísérletezés, nagyon nehéz neki ellent állni.
A globalizálódással járó fejlődésnek amolyan járulékos költsége, hogy látszólag vagy ténylegesen egyre többen válnak szuperönzővé és/vagy -iriggyé. Csakhogy ennek ellentételezése sem elhanyagolható tényező, amennyiben elfogadjuk Charlie Munger következő megállapítását: „az Ember élete, mindent egybevetve, tendenciaszerűen javul, válik egyre érdekesebbé, izgalmasabbá, élvezetesebbé. Következésképpen rendkívüli butaság túlzottan mohónak lenni. Az irigység pedig totál fölösleges önsorsrontás, energia- idő-pazarlás-rablás, mely eltérít minket a ránk váró sok Jó élvezetétől.”
Mindezek után azért még hadd ajánljam az olvasó figyelmébe Carl Gustav Jung, a „lélekgyógyász gigász” nem éppen napjainkban publikált véleményét a témáról: “minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít önmagunk mélyebb megértéséhez.“