Szól a rádió

Posted by

Ballai József

– Itt a Szabad Európa Rádió a 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon. Híreket mondunk.
Szegedi rokonlátogatáson jártunk, olyan 9-10 évesen. A hatvanas évek első felében jártunk. A hang – egy tranzisztoros táskarádióé, amelyből égnek meredt egy teleszkópantenna – a konyhából jött, ahol Gizi keresztanyám beszélte meg a napi tervet édesanyával.
Azonnal felkeltettem Ottót.
– Figyelj!
Ketten hallgattuk a hol erősebben, hol gyengébben szóló rádiót. Nem volt ismerős sem a Tiszán innen, Dunán túl dallamát zengő szünetjele – akkoriban  még volt szünetjel, amit a két műsor közti szünet kitöltésére használták (ma erre a célra a reklám szolgál) – sem a szpíker hangja. Talán Szegeden több adót lehet befogni, mint Nagykőrösön, az állomás menti szolgálati vasutasházban, gondoltuk.
A konyhában megkaptuk a szokásos szegedi reggelit – ennek a számunka legízletesebb része a vajalja volt (sehol másutt nem ismerik) – és én rákérdeztem a rádióra.
– Ez egy magyar rádióadó, de nem kell róla beszélni senkinek – mondta semleges hangsúllyal Gizi keresztanya.
Felfogtuk, hogy ez a felnőttek titka.
Nekünk otthon a konyhában volt az egyetlen rádiónk, egy szovjet gyártmányú, csöves készülék, amiből kilógott egy másfél méteres drót: ez volt az antennája. Maga a rádiót nagypapa a falra szerelte, ott volt az állandó helye, és lényegében csak a hétvégi körkapcsolásos futballmérkőzésekre meg a Szabó családra, és persze a hírekre kapcsoltuk be.
Nagyon-nagyon ritkán nagypapa valamit babrált a rádióval a hátulján – most már tudom: ott volt a hullámváltó – és még ritkábban sikerült befognia a Szabad Európát. Eredetileg csak a közép- és a hosszú hullámot tudta a készülék, de édesapa megkérte Zsigry Laci bácsit, aki beletette a rövidhullámot: azok olyan idők voltak, amikor ilyesmit nem lehetett készen venni, vagy úgy is mondhatnám: csak azért nem dobtunk ki valamit, mert hiányzott egy tulajdonsága, hanem valahogy megoldottuk a pótlását. Zsigry Laci bácsi mérnök volt a DÁV-nál, a kevés emberek egyike, akire édesapa hallgatott, és aki tudott ilyen átalakításokat csinálni.
Gyerekként annyit értettem ebből, hogy a felnőtteknek vannak olyan dolgai, amiről nem beszélnek.
A hatvanas években ilyen volt a templombajárás – jártunk, de nem beszéltünk róla, bérmálkoztunk, de nem Nagykőrösön, hanem a „távoli” (szomszédos) Kocséron (mintha nem derült volna ki azonnal – kiderült, de semmi sem történt) – és emlékeim szerint a Szabad Európa is ebbe a körbe tartozott.
Nem olyan sokkal később édesapa vett egy Alpinist márkájú táskarádiót, laposelemmel működött és – sajnálatunkra – csak a közép meg a hosszú hullámot tudta (ebből is nyilvánvaló, hogy szovjet gyártmányú volt, és Nagykőrösön ebből is következett, hogy a két orosz laktanya egyikéből származott).
Az első este mi vettük birtokba a készüléket. Két nagy forgatógomb volt a bal és a jobb oldalán, a baloldali volt a bekapcsoló és a hangerőszabályzó potméter, a jobb oldali pedig az állomáskereső forgókondenzátor (akkoriban persze még nem tudtam ezeknek a gomboknak az ilyen pontos megnevezését).Este volt, 9 körül járhattunk, és egyszer csak, a Petőfin túl, magyar adásra lettünk figyelmesek.
A nagyszobánkban Amerika Hangja, a washingtoni rádióállomás szólt – nem mondanám, hogy a legjobb minőségben, de azért elég érthetően. Később vettem előbb egy Szokolt – szintén csak KH és HH vételére volt alkalmas – és, már tizenéves koromban, gimnazistaként, egy Videoton gyártmányú Teenagert, amely – a hatvanas évek végén – ha nem is tökéletes, de kielégítő minőségű rövidhullámú vételt biztosított. Ottó egy Minisuperre tett szert – csak most vált világossá pár hónapja, hogy a két rádió komplett áramköre pontosan ugyanaz, csak építettek köré két teljesen különbözően kinéző kasznit.

Azt nem mondanám, hogy innentől kezdve folyton a Szabad Európát hallgattam, de az biztos, hogy – főleg gimnazistaként – Komjáthy György és Cseke László egyaránt a népszerűségi listánk tetején állt. Komjáthy nyilván első kézből tudta a Metróval (ez volt az én kedvencem), az Omegával (Ottóé), vagy az Illéssel, Koncz Zsuzsával, Korállal, stb. kapcsolatos híreket, de a kívánságműsorokat illetően illetve a beatzene akkori korszakának újdonságairól értelemszerűen Cseke adott többet. Jól megfértek egymás mellett, legalábbis a mi fejünkben soha nem keveredtek össze.
Fogalmam sincs, melyik volt az a perc, amikortól tudatosan vadásztam a külföldi magyar adásokat, az már aktív hírfogyasztó koromban történhetett – tehát valamikor tizenévesen.
Azóta sem szabadultam meg ettől a szenvedélytől. Rengeteg rádióm volt, ezek közül a legeslegjobb a Sony ICF-2010, ez már PLL hangolású – abszolút precíz, már-már professzionális – készülék, a nyolcvanas évek elején vettem 25 ezer forintért (öt havi fizetésem volt ez az összeg), Feldmájer Péter adta a tippet, hogy kinél van egy eladó darab. Túl hosszú lenne a lista, ha minden rádióadót kategorizálnék.
Voltak először is a hírrádiók. Münchenből a Szabad Európa, meg London – ezek közvetlenül is tartottak kapcsolatot Magyaroszággal és próbálták az elhallgatott magyar híreket is bemondani. Amerika Hangja, Deutche Welle – ezek a saját amerikai, német álláspontjukat közvetítették.
Sokat hallgattam a kanadai magyar adót – Szántó Judit hangja rémlik fel (ő később Washingtonba került a VOA (Amerika Hangja) stúdiójába. A nyolcvanas években még működött magyar adása Párizsnak – ez is, mint a többi külföldre sugárzott műsor, 15-20 perces volt. De volt.

Nyilván mindenki belefutott az éterben Tiranába – hatalmas energiával sugározták a propagandát. Olykor sikerült befogni a román rádió magyar adását – itt a hangsúly azon volt, hogy Romániában beszéltek magyar nyelven – és kifejezetten szerettük az Újvidéki Rádiót, ahol Szkopál Béla világszínvonalú dj-műsort nyomott (ő később a SZER-hez, még később a VOA los-angelesi stúdiójába került, ma – már nyugdíjasként – Szegeden él).
Vallásos műsorból is akadt pár – ezeket inkább csak az érdekesség miatt jegyeztem fel. A Vatikáni Rádió – a mai napig működik – a maga módján olyan, mint a VOA: Róma álláspontját hirdeti. A Moszkvai Rádió komoly magyar nyelvű szerkesztőséget tartott fent – Tarnai Laci a Petőfi Népénél, amikor már minden témából kifogyott, legalább negyedévente rittyentett egy cikket a Fémmunkás vállalat egyik brigádjáról, akik – a cikk szerint – ezt az adást hallgatták. Klubszerűen! (Nyilván nem hitte ezt el senki, de kellettek ilyen cikkek és kész). A rövidhullám – ezt ma tudom, akkoriban nem – 5 kiloherzes lépésekben van felosztva (ez azt jelenti, hogy egy adó mondjuk a 12.095 és nem a 12.094 KHz-n működik) ezért találtam furcsának Pekinget. Az állami Kínai Rádió a mai napig (!) működtet rövidhullámú adást, egy 3-ra végződő frekvencián. Őrület.

…a rádió újságíró koromban vált munkaeszközzé: ahhoz, hogy az ember képben legyen, a legminimálisabb követelmény a tájékozottság. Az én időmben ennek a tájékozottságnak azért voltak – fogalmazzunk így – fokozatai. A szerkesztőségek, példának okáért a megyei lapok – a helyi hírek tekintetében – önellátókként működtek (az lett a hír, amit hírértékűnek tartottak), másfelől azonban az MTI köldökzsinórján – rádiótelexen és képtávírón – részesültek a friss központi (bel- és külföldi) hírekből, és ezeket saját belátásuk szerint dolgozták fel és közölték. Párhuzamos forrásként naponta járt a „piros csíkos”, az MTI bizalmas hírlevele (és ennek tematikus összeállításai) – ezek olykor arra is utaltak, hogy mi hangzott el például a Szabad Európában. A világ viszont a 80-as években már túllépett a „központi” hírelosztáson – pont ezért hallgattuk mi – afféle alternatív hírforrásként – a SZER-t, Londont, meg a VOA-t. Elsőnek a SZER számolt be a koreai KAL007 lelövéséről a Szovjetúnió fölött. Az is a SZER volt, aki a csernobili robbantást bemondta.
A szerkesztőségi szobában – a belpol rovatnál – bizony bele-belehallgattam a rádióba: így tudtuk meg Andropov halálát is: a moszkvai rádió nem mondott híreket, hanem komor hangulatú zenét játszott.
Be is mentem Sztrapák Ferihez a főszerkesztői szobába. Bekapcsoltam a rádiót és beállítottam a megfelelő hullámhosszra.
– Beethoven Befejezetlen szimfóniája – bólintott, amikor meghallotta a zenét (hogy tényleg az szólt-e, vagy csak blöffölt, nem tudom, de ennél stílusosabb reakciót az alkalom szülte pillanatban nem is adhatott volna, örökre meg is jegyeztem).
Vagy négy órával később jelentették be – hivatalosan – a halálhírt. A magyarországi ellenzék dolgai is nagyon érdekeltek – erről München és London tudósított, részben azzal, hogy felolvasták a Beszélő új cikkét, vagy közzétették értelmiségiek felhívását meg hogy hányan és kik írták alá a tiltakozást. A Holnap hullámhosszán (kifejezetten jellemző, hogy az akkori idők legfontosabb politikai műsorára egyetlen találatot sem dob ki a gugli) Kasza Lászlóval a legtájékozottabb forrásként működött, ezt csak olykor múlta felül London (Krassó György révén) – ma már ez történelem, de akkor, azt hiszem, elég sokan vártuk a rövidhullámú rádióadásokat.
A sors úgy hozta, hogy 1993-ban egy hónapos hivatalos tanulmányútra hívott meg az amerikai kormány – mivel beszélem a nyelvet, a programomat magam állíthattam össze – és persze Washingtonban az egyik első hely, ahová elmentem, a VOA magyar szerkesztősége volt – akkoriban még komoly létszámmal működtek. Gergely Valér mutatott be a kollégáknak – a legendás Varsa Istvánnak, a legjellegzetesebb hangú Rácz Zoltánnal (vele és Valérral a mai napig baráti kapcsolatban vagyunk) – akkoriban még 19-es sebességgel forgó szalagos stúdiómagnóra vették az adásokat.
Egy egész délután töltöttem ott – az ember nem tudja szavakba önteni azt, amikor a saját szemével lát egy olyan csapatot, amelyet korábban csak hangról ismert.
Akkoriban az MTI-nek még működött egy lehallgató szolgálata: Gödöllőn egész komoly (katonai) rádióvevőket állítottak rá a külföldi rádiók frekvenciájára, a politikai kommentárokat magnetofonra vették majd pedig szemlézték, némelyiküket szó szerint legépelték. Ugyanaz a sors, amely Amerikába vitt, egy évre rá azt a lehetőséget is megnyitotta, hogy én legyek a VOA a 4 közül egyik Magyarországra akkreditált hivatalos tudósítója (akkor már főállásban a Világgazdaságnál dolgoztam) – innentől kezdve 7 éven át dolgoztam Washingtonnak. Akkor a VOA magyar adása már a megszűnés felé tendált: megtörtént a rendszerváltás, nem volt olyan nagy szükség külső forrásokból is fenntartani egy tájékoztatási csatornát, ugyanakkor az amerikai adás annyiban hivatalossá vált, hogy a Kossuth Rádió – keleti normás – URH frekvenciáján is sugározták. Kicsit később megszűnt a reggeli rövidhullámú show (6:30-tól 7:00-ig), aztán előbb a szerkesztőség felét, majd pár ember híján az egészet eresztették szélnek, és bár egy darabig még interneten volt magyar VOA, de a kétezres évek elején az is megszűnt.
Azt azonban VOA-s tudósítóként is megtapasztalhattam, hogy igenis van súlya annak, ami egy washingtoni stúdióból sugárzott adásban elhangzik. 1994-ben, amikor az MSZP-SZDSZ kormány felállt, az előző kabinet által erősen nyomott budapesti világkiállítás ötletét felülvizsgálták és – elvetették. Erről a témáról írtam egy összefoglalót, amely – a saját hangomon – még aznap el is hangzott.
Még egyszer: ez nem amerikai vélemény volt, hanem egy olyan tudósítás, amely a téma iránt érdeklődőknek mondta el, hogy milyen körülmények között, miért született meg a döntés. A másnapi Népszabadságban rövid cikk – címes hír – számolt be a tudósításról, valahogy így summázva a dolgokat: kipukkadt egy vágyakkal telifújt léggömb.
Megveregettem a saját vállamat, miközben dőltem a röhögéstől.
Hogy mi?
Amerika Hangja szerint?
– Ballai – mondtam magamnak – ennél komolyabban már nem is vehetnének…