Lesz még egyszer új világ?

Posted by

Az utolsó lehetőség – véli Bruck András – ennek a szégyenletes rezsim kiépülésének megakadályozására 2012. január 2.-a, az Operaház előtti tüntetés volt. Ha akkor „tetszettünk volna forradalmat csinálni”, egyedül az állíthatta volna más pályára ezt a komótosan kiformálódó illiberális rendszert. Hát nem valami vidám írás, amely szerint egy sokadik jobb és új világra még tovább kell várnunk.
Bruck András
>Két sor egy 1942. február 18-án keltezett levélből: „Ha meggyőzni akarunk, bennünk is élnie kell a meggyőződésnek, lelkesednünk kell, ha másokat lelkesíteni akarunk, és honnan merítsem most akár az egyiket, akár a másikat?” Stefan Zweig írta ezt első feleségének, csupán négy nappal azelőtt, hogy az öngyilkosságba menekült. Nem remélte többé, hogy lát majd még – a saját szavaival – egy „jobb világot”.
Az új és valóban jobb világ végül megérkezett, aztán évtizedes késéssel hozzánk is, viszont tragikusan rövid ideig élt. Ismét zsákutcába vitték az országot, amely most csordultig van elégedetlenséggel, a növekvő feszültség és kétségbeesés kiutat keres, de nem találja. Nehezíti a helyzetet, hogy a parlamenti ellenzéket a magas fizetések a teljesen funkciótlanná vált parlamenthez kötik, és egyetértek, ők maguk is a rendszer részévé váltak: velük együtt kerek a sokaknak még mindig demokráciaként eladható ravasz önkényuralom. Új jelenség, hogy mostanában fiatalok tüntetnek, ők viszont nem tudják, hogy abból a rendszerből, amiben élnek, nem lehet néhány elemet kiemelni, és külön-külön megjavítani. Amúgy szándék sincs rá. Ráadásul a tanáraik fele fanatikus Fidesz-hívő, akik a sztrájkot felforgatásnak, a polgári engedetlenséget lógásnak tartják, a rezsimet jobban szeretik, mint az iskolájukat és Orbán Viktort jobban, mint a tanítványaikat. Egy halálosan megsebzett ország.
Az elmúlt tizenkét évben talán, ha kétszer lett volna lehetőség a most már látótávolságon belülre került társadalmi és gazdasági tragédia megakadályozására, és mindkettő nagyon régen volt már. Először alig két hónappal a Fidesz 2010-es választási győzelme után, július utolsó hetében. Tanmese ez az első bűnről, ami az évek során számtalanszor eszembe jutott, mert kristálytisztán előre jelezte a jövőnket. Orbán az első kormánya kancelláriaminiszterét, Stumpf Istvánt azonnal az alkotmánybíróságban akarta látni, holott tudta róla, hogy szakmai múltja nem felel meg a poszthoz szükséges valamennyi feltételnek. Az országgyűlésben ülő emberei természetesen igent nyomtak. Pimasz, kezdő határátlépés volt ez Orbán részéről, de bejött. Pedig, ha az akkor még ellenzéki többségű alkotmánybíróság ellenáll, feláll, nem nyugszik bele Stumpf kinevezésébe, talán sok minden másképp alakul. Az alkotmánybíróság az istenek tanácsa, egy ország jogrendjének legfőbb őrzője, de Orbán fokozatosan belőlük is haszontalan, bár jól megfizetett bábokat csinált. Igaz, velük is könnyű dolga volt.
A demokratikus jogrendet még egyszer, s szerintem utoljára 2012. január 2-án, hétfőn este lett volna módunk megvédeni. A Fidesz az Operaházban mámoros hangulatban ünnepelte az illiberális demokráciának megágyazó alaptörvény előző napi életbelépését, de közben az Andrássy úton egyre nőtt a tömeg, Orbánt nevét ott skandálták először úgy, hogy Viktátor. Bár akkorra már sokak előtt felsejlett a
rémisztő jövő, a kezdetben a vég, a tömeg mégse ment be az épületbe: nem akadt egyetlen ember, aki elkiáltotta volna magát: menjünk be. Nem lehetek biztos benne, de elképzelhető, hogy százak, ezrek nyomultak volna be, ami a lassan, komótosan formálódó illiberális rendszert más pályára állíthatta volna. A tömeg megtapasztalhatta volna erejét, történelem- és sorsfordító szerepét. Mivel ez elmaradt, mára Európa legaljasabb, legelvtelenebb, szinte egységesen megvetett országa lettünk, Putyin szégyen nélküli, hivalkodó ügynöke. Mert akkor nem mertünk bemenni, holott az a Fidesz még nem az volt, amivé időközben vált. Az ünnepségre késve érkező Fidesz-káderek a tömeg láttán a fal mellett lapulva osontak a főbejárat
felé, a benti pezsgőzés végével pedig Orbán Viktor, Schmidt Pál és a többiek a hátsó kijáraton surrantak ki. A mi gyávaságunk vált az ő legfőbb erejévé.
Ebben a mostani, már kiforrott autokráciában, lényegében diktatúrában, a gimnazisták tüntetései teljesen hiábavalók. 2020 őszén Fehéroroszországban három hónapig tartott az itthoniaknál jóval nagyobb szabású, sokkal keményebb, állhatatosabb és sajnos véres tüntetéssorozat, Lukasenka mégis felülkerekedett, mert sem a hadsereg, sem a rendőrség nem állt a tüntetők mellé. Iránban pedig még mindig tart a huszonévesek szeptember közepén kezdett felkelése, ötszázhoz közelít a nyílt utcán lelőtt, agyonvert tüntetők száma, és a hatalom szeme ugyan megrebbent, de csak annyira, hogy engedményként esetleg hajlandó megszüntetni
az erkölcsrendészetet és a nők kötelező fejkendőviseletét. Esetleg. Ennyi érhető el egy diktatúrában, nem több. A lagymatag, többnyire legfeljebb pár ezres és nem is különösebben állhatatos hazai tüntetésekkel pedig még ennyi sem, a kirendelt rendőrök akár szunyókálhatnak is az autóikban.
Az elmúlt tizenkét évben a rendfenntartók még soha nem kerültek az elé az erkölcsi dilemma elé, hogy a tüntetők vagy az elnyomók pártjára álljanak-e. Egyszer sem kellett önmagukat tesztelniük, hogy válságos helyzetben a kormányt vagy a népet szolgálnák-e. Én is csak találgatom, hogy miért nincsenek nálunk sokkal nagyobb és sokkal elszántabb tömegek az utcán. Azért, mert nem látnak alternatívát? Még sokan
nem érték el a töréspontot? Vagy netán ránk ugyanaz jellemző, amit Nagyezsda Mandelstam így jegyzett fel a sztálini évek szovjet társadalmáról? „Nálunk mindig úgy hangolták a közvéleményt, hogy az erős pártján legyen a gyengével szemben”.
Alighanem e három tényező együtt okozza, hogy tovább kell várnunk egy sokadik új és jobb világra