Polgárpukkasztás mesterfokon

Posted by

Fekete András
>Polgártársak, vigyázat! Bécs városát elöntötte a polgár-pukkasztás. Az egyébként mindig gazdag kiállítási program keretében most nem is egy, hanem két terjedelmes kiállításon képek százaival zúdul a közönségre a polgár-pukkasztás csúcsminősége. Semmi más, csak értelmezhetetlen, érthetetlen, megfogalmazhatatlan alkotások serege.
De mi is a polgárpukkasztás? Egy definíció szerint például olyan viselkedés, mely szándékosan megbotránkoztatja a (főleg középosztálybéli, konzervatív) polgárokat. Indítéka lehet a társadalmi
normák ellen való tiltakozás, vagy pedig az illető provokatív, nonkonformista személyisége. Nos, ez nagyjából nem igaz ezekre a képzőművészeti alkotásokra és nagy valószínűséggel alkotóinak
többségére sem.
Jómagam másképpen közelíteném a polgárpukkasztó megfogalmazását. Az ugyanis egy dolog, hogy valaki valamiféle technikával, bármiféle indítékból (vagy anélkül) összemaszatol valamilyen felületet. Csinálja, semmi gond. A főleg középosztálybéli, konzervatív polgár azért már meghökken, ha ilyesmit nyilvánosan
kiakasztanak egy kiállításon, és esetleg borsos belépődíj mellett ilyesmiket kell csodálnia. Az igazi sokk azonban akkor éri a közönség jó részét, amikor megtudja, hogy ezeket az értelmezhetetlen foltokat egyre
inkább sok millió dollárért adják-veszik, olykor már többet fizetnek érte, mint egy Rembrandt-ért vagy Van Gogh-ért.
Itt már tényleg nehéz megérteni a világot, még edzettebb művészet rajongóknak is. Márpedig, ma nem számít milliárdosnak az, akinek a falán nem lóg egy Basquiat, vagy egy Pollock.
Most Bécsben a polgárpukkasztás két koronázatlan királya, a millió dolláros árcédulák császárjai: Jean Michel Basquiat és Jackson Pollock, valamint az ő kortársai és követői kerültek reflektorfénybe.
Két Basquiat képbe már nyáron belebotlottam, és köszönöm, de ezt még az énminden őrültségre nyitott lelkem se bírta volna az Albertinában végig küzdeni. Basquiat egy annyira vitatott és bonyolult multitalent
alkotója a jelenkor kortárs művészetének, hogy igazán nem keverednék bármiféle vitába róla és a műveiről, úgy, hogy mi egyenesen az Albertina Modern közelmúltban megnyílt épületét céloztuk meg, hogy inkább
ennek az őrült műfajnak az igazi gyökereivel ismerkedjünk. Hiszen ilyen átfogó bemutató élvezetére eddig elérhető távolságban nem igazán nyílt lehetőség.
Azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az 1960-ban született Basquiat talán még egy gondolatkísérlet sem volt puerto rico-i származású ősei fejében, amikor Jackson Pollock úgy 1943-44-től kezdte alkalmazni legendás csepegtetési technikáját. Ami nagyjából arról szólt, hogy a műterem padlójára fektetett vászonra egy vödörből locsolta-csepegtette a lazán folyékony festéket, majd esetleg botokkal faágakkal piszkált bele a foltokba és terítette kényére kedvére tovább az amorf formákat. Magyarán az igazi polgárpukkasztás nem Basquitat- tal, hanem feltehetően Pollock-kal kezdődött.
Jó tollú esztéták és műkritikusok azért precízebben és magasztosabban, logikusabban fogalmazták meg ezt az absztrakt expresszionizmusnak elnevezett korszakot. A lényeg a II. világháborút követő felszabadultságban rejlik, ahogy a művészvilág megszabadult a nácik bigott, modernséggyűlölő konzervatívizmusától ugyanúgy, mint a kommunisták szocialista realizmus néven hömpölygő, úgyszintén
gyűlöletes művészet szemléletétől. Eljött a teljes és korlátlan szabadság ideje. A műveknek leggyakrabban címük sincs, és nem is ábrázolnak semmit, csak látszólag értelmetlenül elkent foltok pacnik hevernek
szanaszét a vásznakon.
Csakhogy. Már csak azért is érdemes végig sétálni a termeken és megnézni a rengeteg látszólag értelmetlen képet, mert egyrészt a rövid, de nagyon masszív magyarázó szövegekből is sok érdekesség elővillan és a látvány is kezd megszelídülni. Hiába is mondanák egyes tanult ismerőseim, hogy az ő macskájuk ennél különbeket is tudna pingálni, azért ez nem egészen így van. Másrészt előbb utóbb rájövünk a színek és foltok hatásainak harmóniáira és legtöbb esetben megbékélünk azzal,
hogy ez tényleg valami egészen új, egészen látványosan szép is tud lenni.
Mi tagadás volt pár kép, amitől én is hanyatt homlok menekültem más irányba, de jó sok képnél egyre többet időztem, sőt volt olyan is, akihez vissza is mentem. Magától Pollocktól talán 4 vagy 5 kép volt, és mástól se volt több. Tehát senkibe nem lehetett beleunni és nagyon sok nevet lehetett megismerni. Feltűnő volt a sok női alkotó, közülük is kiemelkedett a szintén amerikai Lee Krasner, aki nem más, mint Pollock
felesége és múzsája és művészeti tanítómestere.
Különösen jó érzés volt ebben a társaságban a közelmúltban elhunyt magyar Reigl Judit három képével találkozni. Aki arról nevezetes, hogy az 50-es években nyolcszor kísérelt meg disszidálni a szabad világba és csak kilencedik próbálkozásra sikerült Párizsba jutnia. A sok kortárs, főleg amerikai alkotó képe láttán lehetett itt és most Reigl különösen finom absztrakt világát és gyakori technikáját igazán megérteni és
mondhatom, hogy ez a három itt látott képe is magasan kiemelkedett a mezőnyből.
Arra azonban változatlanul nincs válasz, hogy mitől érnek ilyen iszonyatos sokat ezek a képek. (Reigl judit is a létező legmagasabb árat elért magyar festőnő a mai napig, és még jó ideig az is marad.) Basquiat
esetében gyakran említik jóbarátjának a szintén emblematikus Andy Warholnak a nevét, aki állítólag (akarva-akaratlanul) királyt faragott belőle. Pollock esetében pedig a rosszmájúak megjegyzik, hogy a
dúsgazdag milliárdos és galerista Peggy Guggenheim volt egy időben a szeretője és ő indította el az igazi szakmai karrier felé a 40-es évek elején. A szintén itt állították ki Mark Rotko képeit, az árak a csillagos
eget verdesik. Tragikusan korai halála után, újságírók derítették fel a new yorki galériák szövevényes belső ügyleteit, ahogy pár év alatt a millió dolláros határ fölé juttatták a Rotko képek árait.
Szomorú egybeesés, hogy Basquiat, Pollock és Rotko egyformán fiatalon és kábítószer vagy alkoholizmus révén vesztette életét. S ez a plusz adalék is hozzájárult az árak eszelős emelkedéséhez.)
Akárhogyan is alakult, akinek némileg erős és strapabíró idegei vannak, nem idegenkedik a moderntől, sőt kíváncsi rá, akkor feltétlenül menjen el január végéig Bécsbe, hogy ezt a nem mindennapi és páratlan kiállítást megnézze.

Címkép: Reigl Judit képe (Papageno)