Kétezer ember hatása egy olyan időszakban, amikor a társadalom hallgatott

Posted by

>Interjú Bozóki Andrással a CEU folyóiratában

>Michał Matlak, a Review of Democracy ügyvezető szerkesztője beszélget Bozóki Andrással legutóbbi, A gördülő átmenet és az értelmiség szerepe. Magyarország esete című könyvéről. A mű idén jelent meg a Central European University Press kiadónál, és lenyűgözően mutatja be az értelmiség szerepét an Magyarországon 1977 és 1994 között lezajlott politikai és társadalmi változásokban.
Bozóki András a Közép-európai Egyetem Politikatudományi Tanszékének professzora és a CEU
Demokrácia Intézetének tudományos munkatársa. Fő kutatási területei közé tartozik a demokratizálódás, a demokratizálódás megszüntetése, a politikai rendszerek, az ideológiák, a közép- európai politika és az értelmiség szerepe. Fontos tudni, hogy 1989-ben Bozóki András részt vett a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon, 2005 és 2006 között pedig Magyarország kulturális minisztere volt.

Michał Matlak: Miért választotta a gördülő átmenet fogalmát, és miben különbözik más, egymással
versengő koncepcióktól, amelyek azt magyarázzák, mi történt 1989 előtt és után Magyarországon? Mi
volt az értelmiség szerepe az egész folyamatban?
Bozóki András: A Magyarországon lezajlott rendszerváltásban az értelmiségiek szokatlanul nagy
arányát figyeltem meg. A kerekasztal-beszélgetések résztvevőiről már írtam korábbi tanulmányaimban
és könyveimben is, és úgy gondoltam, hogy érdemes részletesebben is megfigyelni az értelmiségiek
szerepét a magyar rendszerváltásban.
Ami érdekes, hogy ezen belül voltak különböző korszakok, valamint az értelmiségi viták témái –
ezeket a 200 interjú készítése és a szamizdat folyóiratok tanulmányozása során fedeztem fel. Öt
különböző időszakot tudtam azonosítani, és ezek sokkal tágabbak és hosszabbak voltak, mint
egyszerűen az 1988 és 1990 közötti időszak. Fókuszálhatunk a politikai változások döntő pillanataira,
de figyelembe vehetjük a Magyarországon történteket tágabb perspektívából, a fokozatosan megjelenő
fejleményeket és a nagyobb összképet.
Rájöttem, hogy a folyamatban részt vevő értelmiségiek társadalmi arányukhoz képest messze
felülreprezentáltak. Az öt különböző időszak közül az egyik az 1977-től 1987-ig tartó disszidens
időszak volt. Ezt a szabadúszó értelmiségiek, szociológusok, filozófusok – irodalmárok –
tevékenysége jellemezte, beleértve olyan tevékenységeiket is, mint a cikkírás szamizdatba, az
underground folyóiratokba. Figyelemmel kísérték, hogy mi történt a lengyelországi Szolidaritás
mozgalomban, és mi történt Csehszlovákiában a Václav Havel körüli művészeti disszidens körökben.
A magyar disszidensek kezdetben nem alkottak mozgalmat. Inkább körök és csoportok láthatatlan
hálózata volt, amelyek kölcsönhatásban álltak egymással. Jellemző volt, hogy ezek az értelmiségiek
már az államszocialista rendszer alatt is megosztottak voltak. Volt egy posztmarxista liberális irányzat
és egy nacionalistább irodalmi kör. Ezek az emberek nem álltak közel egymáshoz, de az évtizedek
során elkezdtek együttműködni a közös cél érdekében: a radikális reform, majd a rendszerváltás
érdekében. Ez az első időszak.
A második időszak a nyílt hálózatépítés volt, amikor a politikai változások hirtelen felgyorsultak, és a
disszidensek hirtelen az utcán találták magukat, társadalmi mozgalmakat és politikai pártokat
szerveztek. Meg kellett nyitniuk a szamizdat értelmiségiek viszonylag zárt köreit. Gyorsan meg kellett
tanulniuk, hogyan kell beszédeket tartaniuk hétköznapi emberek tízezrei előtt, tehát meg kellett
tanulniuk a kommunikáció közvetlenebb módját. Alvin Gouldner kifejezésével élve – saját „kritikai
diskurzus kultúrájukat” – kellett átadniuk szélesebb közönségnek. A nyílt hálózatépítésnek ezt az
időszakát a mozgalmi politika uralta. Ez a rövid, de jelentős időszak 1987 végétől 1988 végéig tartott.
1988-ban már léteztek új politikai pártok Magyarországon. Még nem volt demokrácia, de már volt
pártpluralizmus. Hogy miért? Mert az értelmiségieknek különböző csoportjaik voltak, amelyekből különböző pártok jöttek létre. A társadalom nagy része még viszonylag passzív volt. Lengyelországhoz
képest a különbség óriási. Lengyelországban volt egy nagy ernyőmozgalom, a Szolidaritás, de a
pluralizmus sokkal kisebb volt. Tehát ott először demokráciát, majd pluralizmust építettek, míg
Magyarországon először pluralizmus jött létre, majd a demokrácia.
Aztán jött a harmadik időszak: 1989. Ezek a megosztott ellenzéki csoportok felismerték, hogy csak úgy
vehetik fel a versenyt a kommunista párttal, ha egyesítik erőiket. Ennek a célnak az eléréséhez az
Ellenzéki Kerekasztal létrehozása volt az út. A magyar történetben több ponton is felfedezhetjük a
közép-európai utalásokat. Először is, a kerekasztal-beszélgetésekkel megpróbálták követni a lengyel
modellt, az antikommunista mozgalmak úttörő országát. Lengyelországban azonban egy korporatívabb
rendszer alakult ki, amelyben a Szolidaritás, a hivatalos szakszervezetek, a katolikus egyház és a
kommunista párt egyaránt megtalálta a helyét. Magyarországon éppen ellenkezőleg, a széttagolt
ellenzéki pártok egyesítették erőiket, amelyek később tárgyalni tudtak a kommunista párttal és az
úgynevezett „harmadik oldallal” – oda azok a szervezetek tartoztak, amelyeket a kommunisták
meghívtak. A kerekasztal-tárgyalásokon mindenki egyetértett abban, hogy az átmenetnek
erőszakmentes módon kell történnie. Senki sem akarta megismételni 1956-ot, amikor emberek haltak
meg az utcán.
Ezért is jellemző a magyar átmenetre, hogy az erőszakmentes szabadságot ugyanolyan nagyra
értékelték, mint a szabadságot. Mindkettő egyformán fontos érték volt.
Az emberek azt akarták, hogy a demokrácia erőszakmentes módon valósuljon meg. Néhány kisebb
radikális csoporttól eltekintve ezt a megállapodást egyik oldalon sem kérdőjelezte meg senki. Tehát a
gördülő átmenet harmadik időszakát elit-tárgyalásként, egyfajta elit-megállapodásként lehetne
jellemezni. A különböző elitcsoportok újraszervezték magukat. Elfogadták a közös célokat:
erőszakmentesség, teljesen új alkotmány, szabad választások és radikális változás az intézményi
környezetben. Valószínűleg az egyetlen forradalmi pillanat a kerekasztal-tárgyalások megoldatlan
problémáiról szóló népszavazás volt 1989 novemberében. Ez a népszavazás elsöprő támogatást adott az
ellenzéknek.
A negyedik időszak 1990 tavaszán kezdődött, amikor a disszidensekből és a demokratikus ellenzékből
kinövő új politikai pártok képviselői bekerültek a parlamentbe. Az első szabad választásokat követő új
parlament összetétele rendkívül szokatlan volt. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a
történészek kormánya állt szemben a szociológusok ellenzékével.
Ismét kimutatható az értelmiségiek felülreprezentáltsága az első demokratikusan megválasztott
parlamentben. Az „igazságon belül élő” disszidensek figyelemre méltó erkölcsi tőkét gyűjtöttek a
társadalomban. Az első parlamentben való felszólalás nagyon különbözött a későbbi évtizedektől, mert
akkoriban a filozófusok kiváló beszédeket tartottak, elvont utalásokat adtak az összetett gondolatokra.
Új politikusként küzdöttek azért, hogy megtalálják a hangjukat, a helyüket ebben a parlamentben, és
igyekeztek professzionalizálódni. Sokan közülük rájöttek, hogy nem lesznek hivatásos politikusok,
mert ez egy másfajta munka. A politikusoknak különböző bizottságokban kellett ülniük, jó
szervezőknek, ügyintézőknek és szónokoknak kellett lenniük, akik képesek voltak elérni a társadalom
szélesebb rétegeit, és napi szinten részt kellett venniük a törvényhozási munkában. Ez egy másik
történet. Mint mondtam, a legtöbb ilyen aktivista író, filozófus, művész, újságíró stb. volt, és nyilván
nem mindenki érezte magát alkalmasnak erre a munkára. A demokrácia előmozdítása érdekében vettek
részt a politikában, de nem azért, hogy hivatásos politikusok legyenek. Ezért megint csak az
értelmiségiek kisebbsége lépett a következő szintre.”
És végül az ötödik időszak az 1991 és ’94 közötti időszak volt. A történet 1994-ben véget ért, mert
tágabb, társadalmi értelemben ez volt a magyar átmenet végpontja. 1991 körül a demokratikus politika
kialakulásával új demokráciapárti kezdeményezések jelentek meg, amelyek kritikusan viszonyultak nemcsak a korábbi kommunista rendszerhez, hanem az új politikai pártokhoz és az új elit magatartásához is. Ezek a kritikus értelmiségiek részt vettek egy új társadalmi mozgalomban, amelyet Demokratikus Chartának (DC) neveztek el. A DC szóvivői a demokrácia nevében bírálták az új kormányt és az új parlamentet. Magyarországnak demokratikusan megválasztott kormánya volt, de amikor az visszaélt néhány alapvető normával, egy polgári mozgalom indult, mondván „mi jobban képviseljük a demokráciát, mint ti”. A DC szóvivői azt állították, hogy ők „a demokrácia egészét képviselik”, míg a kormány a saját pártérdekeit követte. Ez jelentősen hozzájárult az új demokrácia tartalmáról szóló új vitához.

Hol van ebben a történetben a „gördülő átmenet” fogalma?

A „gördülő átmeneten” egy békés, átalakító folyamatot értek, a résztvevők állandó fluktuációjával. Az
öt különböző időszak alatt mindegyiket az értelmiségiek uralták, de nem ugyanazok az emberek. Az egyik szakaszból a másikba az előző csoportnak csak 20%-a lépett át a következőbe. A következő korszakból pedig megint csak 20% lépett tovább. A résztvevők között mindig nagy volt a fluktuáció. Ez alapvetően különbözik a forradalmak régi képétől, amikor van egy élcsapat, mint az orosz forradalomban, amely átveszi a hatalmat, és a munkásosztály nevében beszél, és létrehoz egy pártot, amelyet értelmiségiek vezetnek, de azt állítja, hogy a munkásosztály ökle.
A gördülő átmenet résztvevőinek viselkedése is eltér az értelmiségiek Új Osztályként megnevezett
koncepciójától. Az Új Osztály fogalmán azt értem, hogy az értelmiséget önálló osztálynak tekintik, amely saját osztályérdekeit követi. Nem szószólói a bürokratikus rétegnek, sem a munkásosztálynak. Nem tekinthetők a kapitalisták ügynökeinek, hanem olyanoknak, akik felismerik saját osztályérdekeiket.
Az új osztály irodalmának nagy hagyománya van Bakunyintól és Machajskitól Gouldnerig és Szelényiig. Sok megfigyelőt félrevezetett 1989 körül az értelmiségi részvétel aránya, azt állítva, hogy ezek az emberek alapvetően saját osztályérdekeiket akarják képviselni. Pedig valahogyan önzetlenek voltak. Olyan volt ez, mint egy staféta, hogy amikor úgy érezték, a változás egy bizonyos szakaszában már nem kompetensek a részvételre, akkor egyszerűen kiléptek, hátrébb léptek, és mások kerültek előtérbe.
Amikor a változás dinamikája a kerekasztal-tárgyalásokon elérkezett az alkotmányozáshoz, az írókat és a szabadúszó értelmiségieket gyorsan felváltották az alkotmányjogászok és a közgazdászok. Amikor a Parlamentbe került a dolog, hirtelen más értelmiségi csoportok képviselői is megérkeztek: az orvosok és a tanárok. Azok, akik közelebb állnak az emberekhez a helyi közösségekben, és nem a filozófusok, akik hajlamosak voltak elhagyni a hatalmi politika színterét. Később, az új mozgalmi korszakkal visszatértek a szabadúszó értelmiségiek, újságírók, művészek, írók, szociológusok, irodalmárok. Elég feltűnő az értelmiségiek fluktuációjának és körforgásának felismerése az átmenet különböző korszakaiban.
Hányan vettek részt az egész folyamatban?
A gördülő átmenet teljes korszakában összesen körülbelül 2000 ember vett részt. Azt mondhatnánk, hogy ez nem sok. De akkor volt 20 000 ember, aki el tudta olvasni a szamizdatot, és körülbelül 200 000 ember, aki részt vett az utcai tüntetéseken. Az ő hatásuk megsokszorozódott az évek során, amiben szerepet játszott nemcsak a szamizdat, hanem a Szabad Európa Rádió is. Érdekes, hogy 2000 ember hogyan tudott hatást gyakorolni egy olyan időszakban, amikor a társadalom meglehetősen csendben van.
A kommunista rendszer ellen nem voltak erős társadalmi megmozdulások, mert a Kádár-rendszer, ellentétben a lengyellel, széttagolta és atomizálta a társadalmat. Ezért az értelmiségiek lettek a demokrácia pótlékai, és végül a posztkommunista kapitalizmus előfutárai. Ők nyitották meg az utat a liberális demokratikus kapitalista rendszer előtt. Az 1980-as évek Nyugaton a neokonzervativizmus évtizede volt. Így Kelet-Közép-Európa új politikusai gyorsan elfogadták egy csomagban a szabályozatlan szabad piac és a liberális demokrácia elképzelését. Ez a szemlélet dominált abban az időben, ami alakította az eszmetörténeti szempontból elemzett változások irányát.
A 2000 emberből majdnem 90% értelmiségi volt, valamivel kevesebb, mint 1800. A neveket és foglalkozásokat különböző petíciós kampányokból és egyéb ellenzéki megjelenésekből gyűjtöttem össze – ezekben a legtöbb aktivista nemcsak a nevét, hanem a foglalkozását is feltüntette. Néhányan elmulasztották megemlíteni a foglalkozásukat, így utánuk kellett kutatnom. A törzscsoport mindössze 100 fő volt. Lehet, hogy ez nagyon kevés, de lehet, hogy ez éppen elég. Ők játszottak döntő szerepet az átmenet folyamatában. Eközben a kommunista pártnak 800 ezer fős tagsága volt, de ez a létszám egy év alatt összeomlott. A 2000 ember hatása hirtelen óriási lett az 1989. novemberi népszavazás révén.
Minden szempontból ez volt a gyors változás időszaka.

Címkép: Bozóki András