Ismeretlen arcok – Tüntetés napló

Posted by

Hámor Szilvia
>Kódorgok a tömegben. Sehol egy ismerős arc. Ennek most örülök. Fiatalok, ennek még jobban.
Korábban még a tízezres tüntizések – hogy a kormánypárti hívők nyelvi leleményével éljek – inkább
egy gigantikus nyugdíjasklub összejövetelének tűntek; számtalan ismerős arc, forradalmi hevületű,
ötvenesek, hatvanasok, hetvenesek.
Megpróbálom felidézni, hogy az elmúlt tucatnyi év alatt hány tüntetésen is voltam. Az első a
hárompilléres nyugdíjrendszer felrúgása volt még 2010-ben, pár tucatnyian lézengtünk ott, néhány
hónappal a Fidesznek már akkor a holdról is látszó győzelme után. 2011-ben tavasszal vagy 30 ezren
gyülekeztünk az Erzsébet híd környéként a sajtószabadságért, azután szeptember-október az első
tanártüntetések: „nem tetszik a rendszer” slágerré avanzsált indulójával. Ma a klip énekese már
külföldön él. 2012 vagy százezren az Opera előtt az Alaptörvény ellen protestáltunk. A köztévé
kormány alá gyűrése ellen is tiltakoztam valamikor pár tucatnyi magammal, csak arra emlékszem
hideg – talán novemberi – nap volt
Azután jöttek a Milla tüntetések, egymillióan a sajtószabadságért, vagy két évig élt a mozgalom, az
egymillió pedig csak vágyálom maradt. 2016 elég sűrű év volt. A Népszabadságot is megorvgyilkolták,
egy-két ezren sirattuk a parlament előtt. De Sándor Mária is akkor szállt harcba meglehetősen
magányos Jeanne d’Arc-ként – vagy mondjak inkább női Don Quijoteként – az egészségügy reformjáért.
Majd a „Tanítanék” mozgalom jelképévé vált kockás inges tanártüntetések.
Nem is tudom már, hogy a szabad oktatatás ellehetetlenítése ellen hány tüntetésen vettem részt.
Csak arra, hogy folyton esett az eső, így lettek ezek az esernyős tüntetések. Igaz a CEU elüldözését
megakadályozandó – tudjuk a remény hal meg utoljára – protestáláson sütött a nap. Ott is hiába
persze. Arra pedig hogy az MTA beszántása elleni vonuláson milyen volt az idő, már nem emlékszem.
Néha még tüntettünk a munkavállók jogfosztása ellen, legutóbb meg mintha az SZFE kivégzését
akartuk volna megakadályozni.
Akár sokan voltunk, akár kevesen, minden esetben az jött be, amire Orbán Viktor mindig is játszott:
majd megunják és hazamennek.
Mit vársz most – kérdi a barátnőm legyintve, aki már rég megunta ezt a kilátástalannak tűnő macska-
egér játékot. Én a hólabda effektusban reménykedem: talán most – ezernyi zsibbadt vágyból, lesz
végre egy közös akarat. Mielőtt elmennek azok a fiatalok, akikben még ott ez elszánás. Talán ők nem
unják meg, itt akarnak élni, tanulni, dolgozni. Vagy – szomorú, hogy Ady még mindig mennyire
aktuális – „elmegy a kútágas, marad csak a kútja”. Meg a híres Orbánklánnak úri pereputtya…