Posted by A New York-i Neue Galerie emléktárgyakból álló tárlata azokat a közép-európai menekülteket mutatja be, akik Hollywood nagy háborús szerelmi történetét megalkották. Ronald Lauder személyes emléktárgygyűjteménye a “Casablanca” című filmből tölti meg a Neue Galerie egyik termét az Upper East Side-on.
Jason Farago
>Szedjük össze a szokatlan gyanúsítottakat. A “Casablanca” 80 éves lett, és a legmegbecsültebb hollywoodi klasszikus egy új, ultranagy felbontású DVD-kiadással lép a nyolcvanadik évébe. New Yorkban most egy új, érdekes kiállítás is nyílt a Casablanca műtárgyaiból, bár nem a MoMA-ban vagy a Mozgókép Múzeumban. A hollywoodi stúdiók eme példaképének relikviái egy német és osztrák modern művészeti múzeumba kerültek.
Ez lenne a Neue Galerie, amelyet Ronald S. Lauder kozmetikai mágnás és Serge Sabarsky (1912-1996) műkereskedő tervezett, és amely 2001-ben nyílt meg a Fifth Avenue egyik legelegánsabb sarkán álló egykori Vanderbilt-kastélyban. Az első 20 évét a még élő alapító saját gyűjteményének bemutatásával ünnepli: nemcsak a modern Középeuropa ékszerei, hanem ókori szobrok, középkori kardok és ereklyetartók, valamint reneszánsz furcsaságok. És aztán ott van több mint öt tucat plakát, sok-sok kellék és sajtóanyag, amit kedvenc filmjéről gyűjtött és amelyet saját bevallása szerint “legalább 25-30-szor” látott – és amelynek emléktárgyait egy kotorék-eb mohóságával vásárolta fel.
A váratlan csúcspont ez a “Casablanca” galéria, a kiállítás legkisebb és legzsúfoltabbbb tárlata, amely a maga módján jól illeszkedik ebbe a közép-európai zsenialitásnak és az amerikai örökségnek szentelt intézménybe. Falait Humphrey Bogart és Ingrid Bergman lágy fókuszú képei, valamint nyomtatott és festett plakátok borítják. (“Randevújuk van a sorssal a … CASABLANCA-ban” – olvasható az egyik kézzel írt 1942-ből származó kitűzőn, a cím aranyszínűen csillog). A lobbikártyák – azok a fekete-fehér állóképek, amelyeket egykor a mozik pattogatott kukorica standjai mellett láthattunk – visszavisznek minket a Rick’s Café Américain purgatóriumába, ahol a daliás ellenállási hős, Victor Laszlo (Paul Henreid) hírszerzést folytat, a bájosan korrupt Renault kapitány (Claude Rains) pedig a legszebb száműzötteket méregeti.
A film háború utáni franciaországi, olaszországi, csehszlovákiai és az 1952-ben németországi bemutatóiról is találunk emléktárgyakat. A német plakáton Bergman szólóban pompázik, és egy zenészekből álló díszlet fölött tündököl. Van egy a Rick’s-ből származó, drágakőutánzatokkal szegélyezett sárgaréz lámpa, és két rattan szék, ahol Európa elkeseredett és kitelepített emberei itták a konyakjukat és tervezgették a szökésüket. A háttérben a “As Time Goes By” című dal halkan szól, amelyet Dooley Wilson, a Federal Theater Project néger színházi egységének veteránja ad elő a mulatós Sam szerepében. Persze Lauder tulajdonában van az 1940-es Buick Phaeton is, amellyel Rains a film utolsó felvonásában a casablancai repülőtérre viszi hőseinket. Lauder az autót a Neue Galerie előtt akarta elhelyezni a bemutató idejére, de nem sikerült. Még 4,5 milliárd dolláros vagyonnal sem szegheti meg senki a parkolási szabályokat.
A “Casablanca” premierje 1942. november 26-án volt New Yorkban; a Warner Bros. azért hozta előre a bemutató dátumát, hogy kihasználja a szövetségesek észak-afrikai inváziója körüli izgalmakat. A filmet 1943 januárjában mutatták be országszerte, és a menekültekről és embercsempészekről szóló történet nemcsak aktuális volt, hanem szinte önmagát írta. A film szereplői közül megdöbbentően sokan voltak zsidó menekültek vagy náciellenes száműzöttek – köztük Conrad Veidt, aki korábban a berlini stúdiórendszer sztárja volt, és Strasser őrnagyot játszotta; Sőke Szakall, egy magyar zsidó színész, aki a klub kedves főpincérét alakította; és Peter Lorre a kis, de kulcsfontosságú Ugarte szerepében, aki a gazdagoknak és elkeseredetteknek ad el kiutazási vízumokat. A francia színésznő, Madeleine Lebeau, Rick elhagyott szeretőjének kis szerepében igazi könnyeket hullat a filmben a “La Marseillaise” megható előadása közben; ő is menekült volt, Lisszabonon keresztül Mexikóba, majd Hollywoodba menekült. Férjével, Marcel Dalióval (született Israel Mosche Blauschild) menekült, aki a Rick’s-ben a krupiét játssza, és aki elhagyta Franciaországot, miután antiszemita kritikusok elítélték egy korábbi filmben való szereplését.
Amikor Valentin-napon játsszák a tévében a “Casablanca” még mindig háborús szerelemként marad meg, amikor Bogie és Bergman elengedik egymást a reptéri ködben. De számomra a “Casablanca” mindig is a vízumok és a kilépőbélyegzők, a követségek és a gyorsítók, a megvesztegetett hivatalnokok és a földalatti szereplők filmje volt. A modern világot az emigránsok és a menekültek, a kitelepítettek tartományaként festi le, és a hollywoodi románcok legizgalmasabbikát az üldözöttek sorsának rendeli alá. Ezért is voltam annyira meglepve, amikor Lauder gyűjteményében egy rendkívüli relikviára bukkantam: a cselekményt elindító eredeti (kellék) menlevelet, amelyet Victor Laszlo nevére állítottak ki, és amelyet de Gaulle tábornok “írt alá”. A kellék útlevelek is itt vannak, Bergman és Henreid fényképével, a casablancai gyarmati adminisztráció pecsétjével ellátva.
Szinte hihetetlen, hogy itt látom őket, egy német és osztrák művészeti múzeumban. Mintha ezek a fiktív úti okmányok koncentrálták volna mindazt, amit az akkori menekültek – Mies van der Rohe és Marlene Dietrich, a “Doktor Faustus” és a “Broadway Boogie-Woogie” révén – amerika kultúráját építették. Különösen égetnek attól a szégyentől, hogy egy mai “Casablanca” szereplője valószínűleg nem tudna beszerezni egyetlen ilyen okmányt sem. Még az Ukrajna elleni orosz invázió előtt sem tudott volna semmilyen okmányt sem szerezni. Ukrajnából az orosz invázió a becslések szerint ötmillió embert kényszerített menekülésre. De, a világot enélkül is a legnagyobb menekültválság rázta meg. Az ENSZ most 100 millióra teszi a hazájukat elhagyók számát – minden 78-ik ember – Afganisztánból és Venezuelából, Közép-Amerikából és Mianmarból, mindenekelőtt pedig Szíriából, amelynek polgárháborúja hamarosan a 12. évébe lép. Ennek ellenére Donald J. Trump elnök alatt az Egyesült Államok minden idők legalacsonyabb szintjére csökkentette a menekültek befogadására vonatkozó kvótáit. Utódja alatt a számok alig mozdultak. Biden elnök ugyan megemelte a menekültbefogadási program felső határát, de kormánya közel sem teljesítette azt; az elmúlt pénzügyi évben mindössze 25 400 menekültet fogadtunk be, így a helyek 80 százaléka betöltetlen maradt.
Az alapvető dolgok érvényesek. A “Casablancában” a hollywoodi rendszer elérte művészi és emberi potenciáljának csúcspontját. Európa menekültjei pedig új arcképet kínáltak Amerikának. Megtanítottak bennünket arra, hogy a szerelem és a menekülés kéz a kézben jár, hogy az eszmék sűrűbbek a vérnél. “Fogadok, hogy New Yorkban alszanak” – mormogja Bogie a whiskys poharába az első tekercs végén. “Fogadok, hogy egész Amerikában alszanak.” De a Casablanca szenvedélyes tisztaságáról ma már nem is álmodhatunk.
New York Times
Fotó: Vincent Tullo a The New York Times számára.