Ködalakok – Tatár Imre új könyvéről

Posted by

>Időről-időre meghökkenti barátait, ismerőseit a szerző, az Infovílág hírportál örökös tiszteletbeli főszerkesztője: Tatár Imre Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró. Az még csak „hagyján”, hogy nyolcvanéves koráig (2000-ig) dolgozott a Magyar Nemzetnél, de az egykori külpolitikai hírlapíró azóta is aktív, tevékeny. Most is – 103. életévében is! Interjúkat ad, cikkeket publikál lapokban és a világhálón, könyveket ír.

A szerző, Tatár Imre.

E kötetek sorában adta közre 2016-ban a sokáig íróasztala fiókjában rejtegetett Ötvenhatos naplóját, majd két évvel ezelőtt, 100. születésnapjának évében, 2020-ban jelent meg életrajzi visszaemlékezése Fogságból fogságba címmel. És a napokban került a könyvesboltokba az „emlékezés-trilógia” harmadik darabja, a Ködalakok. Akárcsak a korábbi kötetek, ez utóbbi is ajánlott olvasmány a történelem iránt érdeklődők számára.

Tatár Imre különleges képessége a remek memória, ami sokunkat jóval fiatalabb életkorban is gyakran megtréfál. Nem emlékszünk (vagy nem a tényeknek megfelelően emlékszünk) a velünk megtörtént eseményekre.

Ritka kivételnek számít, ha valaki a tizedik X-en túl is tűpontosan föl tudja idézni, kik voltak az osztálytársai az iskolában, hogy nézett ki a szülői otthon közelében található hentesüzlet, milyen öltözetet viselt a koldus, milyen volt a „borbélyszalon”, vagy a családi fotókat készítő fényképész műterme. A régmúlt homályából „ködalakok” bukkannak elő, és elevenednek meg plasztikusan az olvasó szeme előtt. A szerző eseménydús életútja ugyanakkor bővelkedett olyan mozzanatokban, amelyek nehezen feledhetők, amelyek mélyen bevésődnek az emberi agy tekervényeibe. Nem lehet elfojtani, kitörölni őket. Tatár Imre derűs alkatára jellemző, hogy a második világháborús évekből sem a borzalmakat emeli ki a Ködalakokban. A történelmet a munkaszolgálatból, illetve a szovjet fogolytáborból – aggódó szüleinek címzett – levlapokkal meséli el, és emléket állít társainak, akikkel a lágerben kedélyjavítási célzattal zenekart alakított. Nem idegen tőle a „nosztalgiázás” sem. Elsiratja azokat a helyszíneket, ahol a huszadik században szívesen időzött. Ír például a visegrádi Pálffy–Daun-kastélyról, ami gyerekkorában, üdülőépületként működött, vagy az egykori pesti sajtóházról, a körúti New York-palotáról.

Álljon itt ízelítőül és kedvcsinálónak a könyvolvasáshoz néhány bekezdés a Veszélyes szerelmek című fejezetből, amiben a szerző a hadifogoly-időszakra emlékezik vissza.

Vera Ivanovna

Négyen szolgáltunk tartósan hadifogolytáborunk kis kórházában, Lazarettjében. Altman hadnagy, a Kijevben frissen végzett orvos volt a hivatalos főnök. Barátságos, beszélgetős fiatalember. Egyáltalán nem tartott igényt arra, hogy valamibe is beleszóljon. Minden intézkedést, vizsgálatot, egészségügyi feladatot rábízott Karcsira: a hadifogoly dr. Rochlitz Károlyra. Karcsinak nagy tekintélye volt, nemcsak a mi oroszaink között. A budapesti kardiológust a tisztek se tegezték. Gyakran hívták szomszédos táborokba segítségül, s a környék civil lakóinak mintegy háziorvosa lett. Ténylegesen dolgozott viszont Vera Ivanovna, a kedves kis orosz katonalány, ápolónővér. S végül itt voltam én, mint orvosi asszisztens és Altman beszélgetőtársa. Kamatoztattam sok esztendős egészségügyi tapasztalataimat.

Két helyiség volt, a kisebbik a rendelő: gyógyszeres szekrény (kálium hipermangán és egy demizson tiszta szesz), asztal, két szék. Az ablak az udvarra néz, párkányán kamilla virág szárad. Azért szedtem, hogy amikor előjönnek a szemgyulladások, legyen mivel borogatni. A szomszéd szobában néhány betegágy, olyan maródiak számára, akiket nem kell a Kijev városi hadifogolykórházba vinni. Én voltam a rendelő felelőse, sokat időztem itt, bár éltem azzal a lehetősséggel is, hogy szabad kijárásom volt a környékre.

Gyakran ügyeltünk együtt Vera Ivanovnával. Az asztal mellett ülve beszélgettünk. Életéről mesélt. Szaratovból, az Urál környékéről származott. Férje elesett, elvitte a háború. Csakhamar észrevettem, hogy tetszem Verának. Egyre inkább. Ami engem illet, nehéz lenne meghatározni érzelmeimet. Huszonéves fiatalember, aki évek óta nem érintett nőt, s most itt ül egy vonzó fiatalasszony mellett. Odanyújtja kezét, megsimogatom. Ez volt minden. Illetve még egy „erotikus” kaland: a pajok. Így hívták azt a csomagot, amelyet havonta megkapott minden katonalány. Benne fehérnemű, tisztasági szerek, női dolgok. Előttem bontotta ki, némi kacérsággal. Ebből tudtam meg, és nem másból, hogy az egyenruhához térdig érő, hosszú flanel bugyit hordanak.

Szobánk egyébként se lett volna alkalmas szerelmi légyottra, Rendszeresen jöttek panaszkodók, be-belátogatott az ügyeletes tiszt. Más tisztek is megtették, megálltak az ajtóban: „Imre!” – s csak mutatták két ujjal, hogy a szeszdemizsonból fél vagy egy decit óhajtanak. Így telt el néhány hónap. Voltaképpen egyikünk sem akarta – sem itt, sem a lágeren kívül – a lebukást kockáztatni, magára és a másikra bajokat zúdítani. S mint kiderült, Verának más elképzelése is volt viszonyunkat illetően:

– Imre! Maradj itt nálunk. Kérj letelepedési engedélyt és vegyél engem feleségül!
Meglepő fordulat.
Azonnal tisztáztam, hogy nem akarok itt maradni. Hazamegyek. Vera viszont férjhez akart menni. S hamarosan meg is tette. Elhagyta a lágert, hozzá ment egy orosz tiszthez 1947-ben.
Hívatnak a portára. Vera várt rám. Már nem jöhet be, néhány percig sétálunk a kapu előtt:
– Tegnap volt az esküvőm. Most mindkettőtöket egyformán szeretlek – mondja, s a kezembe csúsztat egy kis fényképet. A sok hónapos óvatoskodás után mindketten akartunk a másikért tenni, valami kockázatot vállalni vallomásként. Ő azzal, hogy megszegve a szigorú tilalmat, egy hadifogolynak szerelmi zálogot ad, én azzal, hogy kockáztatva a közelgő hazatérést, kicsempésztem a képet.
Megőriztem.
Hét évtized múlt el. Nézem a kis képet. Az eredeti vonzóbb volt – gondolom. De mintha nyílna az ajtóm.
Felnézek.
Ki az? Vera nővér jött dolgozni a hadifogoly Lazarettbe.

infovilág