Egy asszony

Posted by

Fábián András
>Ülök az autóban. Hazafelé tartok a háziorvostól, aki éppen ellátott a negyedéves gyógyszeremmel, de előtte megcsináltatta az évenként beütemezett laborvizsgálatokat. Mert gondos, és odafigyel ránk. Rám és a mamára. Ez eddig persze magánügy. Megállok a mostanában már arénának becézett, csili-vili, fűtött gyepes focipályánál, ahol éppen a reflektorokat ellenőrzik, több ezer wattal árad a fény (hol vagytok ti régi grundok!). Piros a lámpa. Egykedvűen nézek magam elé, fejben lefuttatom, mit kellene ma még elintéznem. Egyszer csak olyan érzés vesz erőt rajtam, hogy mintha valaki bámulna.
Balra nézek és tényleg.
Ott áll egy kicsi, törékeny, szép arcú asszonyka, nagy kendővel a fején és néz be rám szomorúan. Mit
akarhat? Aztán meglátom a kezében a girbe-gurba ákombákomokkal írt papírtábláját: „Három gyerekem van, nem tudok fűteni, nem tudom etetni őket. Kérem segítsen.” Matatni kezdek magam mellett, mindig tartok aprót a kocsiban parkoláshoz, ki is guberálok 500 forintot, de mire leengedném az ablakot, mozdul a sor, indulnom kell. Igazából mindegy is, mert az asszony már visszalépett a járdaszigetre. A hangulatomnak lőttek.
Nem most kezdődött. Már évek óta ez van. Azóta erősödik bennem, amióta 2010-ben kifosztották a nyugdíjasokat. Mostanában csak egyre fokozódik. A múltkorában kiírtam a Facebook oldalamra:”32 év után mostmár nyugodtan kimondhatjuk: a rendszerváltás totális kudarc, szégyen és csőd. A zemberek döntő hányada ennyire rosszul, ilyen nyomorban soha nem élt – néhányak jóléte érdekében.” „
Nagyon gyorsan több mint ezer reakció és hozzászólás érkezett a sommás poszthoz. Több mint 4 ezren meg is osztották azt. Gyorsan hozzáteszem, nem vágyom influenceri babérokra, csupán igyekszem kiírni magamból, ha valami foglalkoztat. Volt, aki védelmébe vette a „rendszerváltást”. Leginkább, és számomra érthetetlen módon, azok az ismerőseim, akiket a „leváltott, átkos rendszer” legelszántabb ellenfeleiként, ellenségeiként ismertem meg. A kemény liberálisok. Akik amúgy ma hallgatnak… A legtöbben azonban osztották a posztban megbúvó dühöt és mélységes csalódást.
Megjegyzem az én fiatal koromban a Horthy-rendszert nevezték átkosnak, amelyre ez a mostani leginkább hasonlítani igyekszik. A nyomor és a szegénység helyreállítása terén a siker szerintem már teljeskörű. Hogy miért említem ezt meg?! Hosszú sorokban, oldalakon keresztül sorolhatnám azokat a luxus-kiadásokat, amelyeket Orbán Viktor és kormánya az elmúlt lassan 13 év alatt megengedhetett magának anélkül, hogy az bármiféle reakciót kiváltott volna ezekből a csendben nyomorgó magyarokból. Hogy nem teszem, annak csak az az oka, hogy már előttem jónéhányan megpróbálták összegyűjteni a sportpályák, szállodák, oligarcha-vagyonok, fals külkereskedelmi sikerek és egyebek ezreit, amelyekből a fél, de talán az egész országot újjá és virágzóvá lehetett volna tenni. Lehettünk volna boldog és jólétben élő nép is.
Nem lettünk, nem vagyunk. Itt, ma azok számára, akik az adóforintjainkat kezelhetik, a legfontosabb cél szállodákat építeni és felújítani közpénzen az amúgyis gazdagoknak, magyar embert küldeni a Holdra, de ha nem megy, akkor magánűrhajóra befizetni egy magyart, kerül, amibe kerül (100 millió dollár). „A magyar űripar… mostanáig méltatlanul kevés figyelmet kapott” (Szíjjártó). A magyar ember még sokkal, de sokkal kevesebbet! (Én)
Telik viszont Erdélyből – mint hallom – államköltségen áttelepíteni a majdan a Fideszre szavazó hálás magyarokat, de oláh- lovári cigányokat is, az anyaföldre. Jut pénz őket házakkal, lakásokkal kistafírozni, fontos állásokban elhelyezni. A kormány a száz éve „elcsatolt” területeken birtokokat és sajtót vásárol, szállodákat épít, kastélyokat vásárol és felújít – aztán odaajándékozza a kormánytagok családtagjainak. A miniszterelnök majorságnak nevezett Versailles-t építtet a papájával. Mindezeket persze nyílt vagy burkolt állami finanszírozással, de mindig a magyar adófizetők pénzén. Ezért – is – kell Orbánnak a nagymagyarország nyakravaló. Ezért a dokumentum-játékfilm Trianonról – ugyancsak drágáért. Irredentizmus, karöltve a „Brüsszel”-ellenességgel. Ez ütős lesz! Hiszen végülis ők tehetnek arról, hogy Magyarország csonka, ami – mint tudjuk – nem ország. Mert ez megy, ez indult be most. Sorolhatnám – mint mondtam – napestig. Közben azonban a legközelebbi környezetünk lassan, de biztosan, menthetetlenül elszegényedik. Kiesik az egészségügyi ellátásból, mert mire az előjegyzés időpontja elérkezik, a szükséges kezelését legfeljebb a gyászoló özvegy, vagy az örökös veheti igénybe. Akinek ez sürgős (mondjuk, mert élni akar) az menjen magánorvoshoz – drágáért. Van, aki gyűjtést indít. Hátha összejön neki is az a pár millió, mint a kis Zente életmentő injekciójára. Hiába, no! Az ember már csak ilyen. Élni szeretne.
Leégett házakra adakozunk öt gyerekes családoknak, mert az államnak erre nem futja. Iványi Gábor jótékonysági gyűjtésére adunk újra és újra, percnyi gondolkodás nélkül. Az állam pedig ezt a közadakozásból gyűjtött pénzt – tartozásra hivatkozva – hivatalból lefoglalja. Holott tudjuk, hogy milliárdokkal adósa Iványi egyházának, amely manapság lényegében az egyetlen mentsvára a hajléktalanoknak, nincsteleneknek, éhezőknek. Tanít, segít és gyámolít. Orbán meg bosszút áll, mert köztudottan, ha teheti -elpusztítja az ellenfeleit.
Nem csak Iványiékat igyekeznek persze ellehetetleníteni. Valójában az összes civil szervezet efféle koldulásból-könyörgésből tartja fenn magát így-úgy. A civilek nagyon zavaróak tudnak lenni a kormány és a regnáló politikai csőcselék számára. Amikor a Klauzál téren több ezer ember áll sorba sokszor tíz órán keresztül egy tányér meleg ételért, akkor az eléggé súlyos kritika a rendszerről. Zavaró. El kell tüntetni ezeket az etető embereket az utcáról, hogy eltűnjék velük együtt a mindennapi nyomor. Hogyan? El kell zárni a pénzcsapokat, meg kell szüntetni a forrásokat… Mindegy hogyan.
Mi pedig még mindig adunk és adunk, holott nekünk is egyre kevesebb jut, mert az állam minket is kifoszt adóval, árammal, gázzal, élelmiszerrel (!). Soha nem hallottam, hogy emiatt bárki felüvöltött volna: zavarjuk el őket, végre! Ha pedig mégis – a kiáltást elnyomja a kommunikációs gőzhenger. Tessék többet dolgozni, mondja Orbán, a már teljesen nácivá lényegült diktátor, majd akkor lesz pénz a számlákra. Aztán az ember azt látja, hogy a liszt, a cukor, az étolaj a miniszterelnök mosolygó feleségének kíséretében Erdélyben, Romániában landol, ahol a Fidesz gyűjtéseként kerül átadásra a hálás helyieknek. Akkor aztán az embernek végképp elmegy a kedve attól, hogy adjon. És mégis adunk, mert a legtöbb emberben nem a harácsolás, hanem a humánum és az emberi tisztesség munkál. Pedig mi már sokszorosan megfizettük az államnak azt, amit ránk és a szegényeinkre kellene/kellett volna fordítania. Erről nem tudok többet mondani, idézhetném Forrest Gump szállóigévé vált szavait. (A vietnami háborúról: „Mindig nagyon sokat mentünk és mindig egy Charlie nevű fickót kerestünk.”) Talán emlékszünk még: ő ilyenkor mindig elnémult, csendben, hosszan nézett maga elé, néha még egy könnycsepp is legördült az arcán.

Címkép: Iványi Gábort adományok segítik