A bukaresti katasztrófa – egy túlélő beszámolója

Posted by

>A cikket a Magyar Rádió munkatársa írta a Népszabadságnak, aki a Bukarestnél szerencsétlenül járt MALÉV-gép utasa volt. (Megjelent az újság 1977. október 1-i számában)

>Tóth Pál

>Két dolgot őrzök a szeptember 21-én Bukarest közelében kényszerleszállás közben lezuhant MALÉV-gépen eltöltött órák tárgyi emlékeként. Az egyik — és azt öt nap óta mind többször olvasom át — a beszállókártyám az Isztambul—Bukarest—Budapest ratra, amelyet másnap aláírattam a túlélőkkel. A másik az Esti Hírlap szeptember 23-i déli kiadása, amelyet egy hétig gondosan eldugott előlem a családom, de rábukkanva elém került a túl nem élők névsora is. Sokáig gondolkodtam ez utóbbi terminológián, legalább két okból. Részint mert változatlanul — és nemcsak a nagy számok törvénye alapján — a légi közlekedést tartom a legbiztonságosabbnak. (Persze ebben az esetben csak halottakról beszélni a dolgok leegyszerűsítését jelentené.)
A másik ok az, hogy e sorok írása közben még nem ismerem a hivatalos vizsgálatok megállapításait, ezért az „áldozat” kifejezés, gondolom, minősítése lenne az eseménynek. Ezt pedig mindenképpen szeretném elkerülni. Ezeket a tárgyakat — ha úgy tetszik, ereklyéket — megőrzöm. A nem tárgyi emlékek a lassan szelídülő, bár elég gyakran ideggörccsel kísért naplóemlékek közé sorakoznak. A hozzám tartozók — beleértve a barátokat, a szerencsés megmaradásom után baráttá lelt idegeneket is — tizenegy napja a feledtetés minden eszközével körülbástyáznak. Az emberi segítő szándékban való hitem nem új keletű, de most így, érezve nagyszerű dolog.


Az előzmények

Isztambul, szeptember 21. Kilenc óra. Elkészül az interjú a VIP Turizm vezetőjével arról, hogy a közelmúlt években a szocialista országokkal nőtt legnagyobb mértékben az idegenforgalom, s az a törekvésük, hogy az eddiginél több török lássa Magyarországot. Valószínű, nem arra az anatóliai parasztra gondolt, akinek számos gyereke mellett csupán három, bordáit mutogató kecskéje van, hanem például a bazár aranykereskedőire, akiknek Budapesten csak az Intercontinental vagy a Hilton a megfelelő szálloda. Az már igazán mellékes ügy, hogy az Égei-tenger partján levő szállodákban ott a felirat: Európaiak számára nem ivóvíz. A palackozott, egyszer desztillált víz öt líra, azaz nyolc forint. Isztambul, 11 óra. Fedett bazár. Szerbusz, madzsar.
Az ötvennégy kapu mögötti sok ezer butik tulajdonosai pillanatok alatt kívánják elköltetni maradék pénzünket. Az árakkal egymás alá licitálnak. Mi tagadás, az Expresscsoport tagjainak jólesik ez a már-már erőszakosságba torkolló figyelmesség. Mindenki jól jár, az üzlet megköttetett. Isztambul, 17 óra. Repülőtér. A hazaindulás türelmetlensége. A viccek sem az igaziak, az utoldollárok is elkelnek a tranzitban. Z. Cs. megkínál az utolsó Symphoniával. Nyolc percet késik Bukarest felől a mi gépünk. Isztambul, 18.40. Motoznak a rendőrök, megnéz a vámtiszt, minden rendben. Beszállás. A start egészen pontos. Isztambuli idő szerint 19 óra 05 perc. A repülési idő Bukarestig egy óra, a magasság nyolcezer ter. A parancsnok üdvözöl bennünket, a hang megnyugtató. A vacsora is remek. Ismét otthoni ízeket öblítünk füredi rizlinggel. És különben is hazafelé repülünk. Ferihegyen már biztosan toporognak a hozzátartozók. Magamban jót kacagok azon, hogy a plusz nyolc fokban didergő Budapesten majd irigykedve nézik a tenger mellett szerzett barnaságomat. A szomszéd ülés üresen maradt. Furcsa, hogy akkor is tülekedünk, amikor tudja mindenki, hogy hely bőven van. Ablak mellett persze más, hisz a naplementében gyönyörűek a gyufásdobozzsugorodott óriás hajók a Fekete-tengeren. Fények tűnnek fel alattunk, tehát már szárazföld felett repülünk.
Füldugulás. Igen, ezt ismerem. Akkor adódik, amikor meredeken süllyed vagy emelkedik a gép Ilyenkor nyelni kell egyet, s máris elmúlt. Ez most nem akar elmúlni. Lehet, hogy már a bukaresti leszálláshoz készülődnénk? Az utaskísérők összeszedik a lakat. Nem mosolyognak, sietnek is egy kicsit. Néhány helyütt az előző ülésből lehajtható asztalkák kint maradtak, ezeket visszanyomják a helyükre. A füldugulás állandósul, de most már hallani, hogy rendszertelen időközönként bőgnek fel a motorok. A jobb oldali szárny magasságából csak nehezen látok ki a gépből. Annamária — kedves tolmácsnőnk — szól, hogy kint vannak a futóművek. Nem éreztem jellegzetes csattanásokat, s különben is még biztos, hogy magasan vagyunk.
Övéket becsatolni!
Süllyedünk, emelkedünk. Süllyedünk, emelkedünk. A fedélzeti hangszóróból egy hang szólal meg: Rövidesen leszállunk. Kérjük, csa … kérjük, csatolják be öveiket, és mellőzzék a dohányzást. Ugyanezt angolul. Gyorsuló tempóban. Pillanatok, talán csak másodpercek telhettek el, s ekkor rázkódni kezdett a gép. Ideges villanás az emberekben. A belső világítás hirtelen megszűnt. Az előbbi rázkódást még erőteljesebb váltotta fel. Villódzó lángnyelvek világítottak és fogták körül a pet. Ég a gép. Vagy csak a motor? Nem volt pánik, csak valami csendes döbbenet. Térddel és karral támaszkodtam az előttem levő ülésbe. Lassan füst töltötte meg az utasteret. Azt, hogy pontosan mi történik, nem tudtam felmérni. Nem tudtuk felmérni. Egyesek még azon is vitatkoztak, hogy bekapcsolva jobb-e vagy öv nélkül biztonságosabb. A füst sűrűsödött. Sokan köhögni kezdtek. sodpercek vagy hosszú percek teltek? Nehéz lehet megmondani. Még utólag sem tudom érzékelni. Az általános, döbbent riadalmat rázkódások, súrlódó hangok erősítették. Nagyobb rázkódást éreztünk. Mi ez? Gomolygó füst, krákogás. Riadt hangok. Állunk? Állunk.
S akkor szinte minden átmenet nélkül oszlani kezdett a füst. Egy villanásnyi időre hirtelen kiláttam a gép leszakadt elejének nyílásán. Az életösztön, valami óriási belelszántság — vagy ijedtség? — arra kényszerített, hogy cselekedjem. Kicsatoltam a biztonsági övét. Néhányan a gépcsonkban hátrafutottak. Valaki kiáltott, hogy előre. Ismét nem láttam a nyílást, csak a lángokat. Indultam. hány lépés előre … Ugrás. Milyen magasból? Nem is tudom. Rövid idővel előtte még mintha villanyoszlopokon égő lámpákat láttam volna. Talán olyan magasból. Talán csak az álló helyzetben levő gép magasságából. Földet értem.


Ég a gép

Először eszeveszetten futni kezdtem. Kis idő után megálltam, azután vissza. Segíteni igyekeztem. Sokan feküdtek szerteszét. Sok volt a füsttől és ütődéstől bult ember. Lent valaki feküdt. Megfogtam a karját, húztam. Pár méter után felállt, és jött. Együtt futottunk elszorult tüdővel. A tüdő nehezen viseli a füstöt, de futni kell, mielőtt robban a gép csonka teste, hiszen láttuk a lángokat, onnan húzgáltuk a testeket. Harminc-negyven méter után visszanéztem. Három darabban égett a gép. Tompa puffanásokkal rendezte meg tűzijátékát. Valahol a közelben falu lehetett, mert emberek futottak felénk, és felvillant egy kocsi fényszórója a távolban. Taxi volt. Két könyebb sérültünket ültettük bele. A taxis mondta, hogy mindenkit a közeli kisváros kórházába kell vinni. Rövid idő alatt mentők, tűzoltók érkeztek. A sérülteket keressék! kiabálták. Kerestük. Sajnos nem volt több. A mentők üresen mentek vissza. Egy földút árka mellett gyülekeztünk. Először csak néhányan álltak ott, aztán egyre többen lettünk. Papír és ceruza került elő, és a taxi tetején elkészült az első lista huszonnégy emberről. Éjfél előtt Bukarestben voltunk, a magyar nagykövetségen. Talpon volt mindenki, hiszen a szerencsétlenség híre előttünk érkezett. Aki tudott, segített. Kávét főztek, idegnyugtatókat adtak, s aki kért, kapott egy pohárka pálinkát és meleg takarót. A nagykövetség minden telefonja mellett állt valaki. Intézkedtek, hogy szállodát kapjunk, autóbusz várjon bennünket reggel, s hogy idehaza is megtudják a történteket. Valószínű, nemcsak én töltöttem ébren az éjszakát.


Őrzöm az ereklyéket

Reggel kilenckor indultunk a román fővárosból. Érthető, hogy mindenki mielőbb szeretett volna hazaérkezni. Furcsán üresnek éreztem az autóbuszt, pedig huszonhárman ültünk benne. Az Express-társasúton összeverődött vidám társaság már a múlté. Az életben maradt török utas Bukarestben maradt. Ami emberileg lehetséges volt, mindent megkaptunk. A görcs mégsem akart felengedni. Akik ott maradtak, majd mindenkit ismertünk. Tudom, hogy nem vigasztalja az elhunytak hozzátartozóit, de nekünk, túlélőknek el kell mondanunk, hogy azok a pilóták, akik irányították a gépet, felelősséggel és emberséggel tették azt az utolsó pillanatig. A vizsgálatok bizonyára kiderítik az okokat, elsősorban azért, hogy máskor ne fordulhassanak elő hasonló tragédiák. Én pedig őrzöm az ereklyéket, a két listát. Az egyiket egy tépett beszállókártyán, a másikat az Esti Hírlapból kivágva.

 

Címkép: Ennyi maradt a MALÉV gépéből