Beszámoló Vidnyánszky Attila előadásáról

Posted by

Karsai György

Napokon át vívódtam, írjak-e Vidnyánszky Attila előadásáról, amelyet a Fidesz Cukor utcai Belvárosi Polgári Szalonjában, az „Asszonyok a Nemzeti Egységért Mozgalom” szervezésében tartott – írja Karsai György a Színház.net oldalán. Azért mentem oda e szürreális nevű nőmozgalom rendezvényére, mert a meghirdetett előadás címe (A nemzeti kultúra túlélésének esélyei. A multikulturalizmus legyőzheti-e a nemzeti kultúrát?) felkeltette az érdeklődésemet. Egyszerűen kíváncsi voltam, mit válaszol a kérdésre a színházi terület majd’ minden szegmense felett teljhatalommal rendelkező Vidnyánszky Attila (a továbbiakban: VA). Én ugyanis nem tudom, mit kell túlélnie a nemzeti kultúrának (mármint azokon a körülményeken túl, amelyeket nem a kultúrának, hanem az egész országnak, minden embernek túl kell mostanában élnie). Azt sem tudom, hogy ezen belül mit fed a „nemzeti kultúra” – ha nem minden műalkotást, ami itthon keletkezik, meg hogy mit jelent a „legyőzés”, hogyan fenyeget, harcol nemzeti kultúránk ellen a „multikulturalizmus”.
Tanulságos másfél óra volt. Címszavakban: hadijelentés, győzelmi mámor – hol diadalittasan, hol visszafogottan –, őszinte aggódás a végső győzelemért, hallgatók áthangolása, határtalan önfényezés, az ellenség szapulása, a mártírium vállalása. Alábbi beszámolómban igyekszem követni a tacitusi intést: sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül). Sapienti sat. Néhány perc késéssel érkeztem a zsúfolásig megtelt terembe (órám volt előtte, ezért késtem el), ahol ekkor már legalább százötvenen voltak. Leghátul, az utolsó sorok egyikében ültem le. Ha nem az első öt percben (vagyis amíg nem hallottam a Szarka Eszter – az SZFE kancellárjának, Szarka Gábornak az édesanyja – vezette beszélgetést) bontotta ki a címben jelzett fundamentális kérdésekre válaszait Vidnyánszky Attila – a nemzeti kultúra túlélésének esélyei, a multikulturalizmus fenyegetése –, akkor ezekről a továbbiakban sajnos nem esett szó. Elejtett (az országvezető szájából nagyon ismerős, militáns) félmondatok voltak szép számmal – „…harcos világban élünk”, „idegen, ránk nem jellemző eszmék teret nyernek…” „…helyt kell állnunk”, „..ez egy háborús helyzet”, „…mi egy mérhetetlenül tehetséges nép vagyunk” –, de ezen túl semmit nem tudtunk meg sem a multikulturalizmusban rejlő veszélyekről – bizony még arra sem kaptunk definíciót, hogy mi az a „multikulturalizmus” –, sem a nemzeti kultúra túlélésének esélyeiről. Kérdezni nem lehetett. Ám így is sok érdekes dolog hangzott el.
Például az, hogy tíz csodálatos, de nehéz év áll VA mögött a Nemzeti Színház élén. Harcos világban élünk, ő pedig szüntelen támadások kereszttüzében áll, és igaz ugyan, hogy sok pozíciója van, de egyik feladatát sem adhatja fel – pedig néha szeretné. A Nemzetire sem akart újra pályázni, most mégis úgy döntött, megint beadja igazgatói pályázatát. Azért nem léphet hátrább, mert pozíciói szorosan összefüggenek egymással, és ő most a frontvonalban van. Hogy kivel/kikkel harcol, kiket kell legyőzni, nem derült ki. További, visszatérő motívum az este folyamán: mivel ő a férfi-nő családeszményt vallja, világméretű elutasítottságban van része: nem hívják fesztiválokra.
Az „ukrán-orosz” háborúról hosszabb fejtegetésbe kezd – s tényleg csak én kapom fel a fejem, hogy ukrán-orosz és nem orosz-ukrán háborúról beszél – de „miniszterelnök urunknak hála nálunk minden rendben, mögötte pedig mi állunk”. Később elmondja, hogy nem kellett volna provokálni (mármint az oroszokat), az ukránok packáznak velünk, nem lehet Ukrajnában magyar iskolát működtetni, és hozzáteszi: hátul ott egy állam, amely profitál belőle (mármint a háborúból). Szarka Eszter kérdése: „vajon a magyar kulturális élet kritikája-e, hogy ön Kárpátaljáról, Demeter Szilárd Székelyudvarhelyről ilyen fontos pozícióba került az anyaországban?” VA ezt nem tudja, de az biztos fontos szempont lehetett a döntés meghozatalakor, hogy „Szilárd és én is szabadok vagyunk, nincs bennünk igazodási vágy. Nem vagyok le- és elkötelezett senkinek, csak a hitemnek”.
SZFE-ügy. Szarka Eszter és VA együtt idézik fel, hogy Magyarországot az egyetem „modellváltása” miatt támadták akkoriban belülről és kívülről. De a „hisztériát” végre sikerült lecsillapítani, hála többek között egy kemény harcosnak, Szarka kancellár úrnak. „2013-ban már jártam itt Kerényi Imrével (Isten nyugosztalja), s ő már akkor megmondta, hogy évtizedek óta ideológiai alapon janicsárképzés folyik az SZFE-n”. Miért nem léptek fel ez ellen azonnal, amikor már megtehették volna? – kérdi Szarka asszony. VA: „Készültünk-készültünk, de nem mertük meglépni”. Innen kicsit hektikus a gondolatfutam: „2006 óta kerültem a történetbe, akkor lettem a debreceni Csokonai Színház igazgatója. De már 2002-ben felháborodtam azon, ami Budapesten a Nemzeti Színházzal történt. Még a neve sem volt ott az épületen 2013-ig, annyira gyűlölték és gyűlölik azóta is. Én tettem fel az épületre a Nemzeti Színház nevet!” Itt valahogy visszavált az SZFE-re: „Az SZFE-n átgondoltan, központi irányítású liberális utánpótlásképzés folyt, elég megnézni a tüntetések résztvevőit, azért tüntettek, mert utolsó bázisukat veszítették el. Káoszban működött az SZFE, gittegylet volt, amely nem egyetemi formában működött, de most már végre kezd rendben lenni, és akik ezentúl végeznek, azok majd másikfajta gerinccel kerülnek ki innen”. Taps. Tényleg nem hittem a fülemnek. Egyetértő, elismerő taps egy olyan mondatért, amely nyíltan, fennhangon hirdeti, hogy az SZFE-n most ideológiai agymosás folyik. Nem éppen arról beszélt VA néhány perce, hogy korábban, amikor még nem az övék volt az SZFE, milyen szörnyű „ideológiai alapú janicsárképzés” folyt itt? És VA folytatja: „a diákok áthangolására van szükség, ami nem könnyű, mert sajnos a korábbi években bekerültek még mindig itt vannak és nagy még az igazodási vágy”. Hogy pontosan értsük: az SZFE einstandja előtti időben felvett, s különböző okokból a lerohanás után is az új SZFE-n maradt hallgatókról van szó, akikhez ezek szerint az újakban még mindig nagy az igazodási vágy. Az „áthangolás” meghirdetése egyszerűen az új vezetés által felvett hallgatók NER-nek engedelmes masszává alakítását jelenti, s hogy ez VA célja, nem okoz különösebb meglepetést. Sejteni, tudni lehetett régóta, hogy ez (is) egy kitűzött cél az új SZFE-n, örvendetes, hogy ezt most nyíltan kimondja, vállalja. Az „áthangolás” amúgy pontosan összecseng a kancellár úrnak a hallgatók „átmosását” igényként kifejtő gondolataival, amelyeket még az év elején, a Scruton Kávéházban egy A kultúra asztalánál című, Ókovács Szilveszterrel közös beszélgetésben fejtett ki.
De mi hősi sziget vagyunk”, folytatja VA a Nemzeti Színházról szólva: persze „nem tudunk eljutni fesztiválokra, mert azokra csak bizonyos témákkal lehet eljutni”. A színházi kritikáról: „végre letisztult a kép, saját színházaiknak adják a díjakat. De hát nem lehet velük párbeszéd, mert rögtön ütnek (sic!), engem ütnek, vagy én is ütök, ez van. Tudják, én régen bokszoltam…”
Témaváltás: „mérhetetlenül tehetséges nép vagyunk, hetvenedik helyen a vagyunk a nyelvek sorában, de tizenharmadikak vagyunk az idegen nyelvre fordítottak között”. Ezt nem egészen értem, nem tudom, milyen rangsorban vagyunk a hetvenedik helyen, meg egyáltalán, hogy jön ez ide.
A filmesekről: „szidják a hazát”. Indulatosan beszél a régi SZFE filmes képzéséről, az ott készült vizsgafilmekről, de ez aztán összemosódik általában az utóbbi évtizedek magyar filmjeivel. Gyors váltással: „Ilyen ellenzéket csak büntetésként kaphattunk”, mondja, „a kommunizmus sem nemzeti érzelmű volt, ilyen az egész világon nem volt.” Konklúzió: „az ellenzék nemzetáruló”. Elkötelezett színészeket lehet-e találni? – szól a kérdés. VA válasza: „nehéz volt! Van két színházi társaság, a Színházi Társaság, és az enyém, a Teátrumi Társaság. És én ott egyszer kifakadtam, hogy Kun Bélától féltek?! Miért féltek?! Mert félnek, hogy fordul a kocka, és akkor majd elveszítik a megélhetésüket. A Dörner Gyuri éveken át nem tudott helyzetbe kerülni! És az asztalra kellett csapjak, hogy a Nemzeti Színházból miért nem hívnak színészeket a filmekbe! Káel Csabánál hisztiztem (sic!!), és akkor végre változott valami”. Így folytatja: „Eszenyi ma is igazgató lenne, ha kiment volna tüntetni a Madách térre.” Magyarázó hangon fűzi hozzá: „Eszenyi egy egyszerű parasztlány, bedaráltatott”. Büszkén folytatja: „a mi 2020-as színházi törvényünk védi a színházakat ma is, a miskolci színház igazgatója most megkövetett, mert két éve fennhangon szidott azért a törvényért”. Innen kezdve neveket említ, kit jobban, kit kevésbé besározva: Kiss Csaba: „ő megmondta nekem, hogy a 22 vizsgafilm döntő része azért szól kilátástalan sorsokról, az ’el kell menni ebből az országból’-életérzésről, mert azokkal lehet fesztiválokra menni”. Komáromi Gyuri (sic!), Kovács Zita: „eljöttek hozzám beszélgetni a befogadó színházakról”. Magács László: „szerinte a függetlenek fele blöff, mondta nekem tíz éve”. A MITEM a legnyitottabb európai színházi fesztivál. Lám, mi elviseljük a litvánokat is, nálunk szabadon elmondhatják a véleményüket a közönségnek; én mondtam is Koršunovasnak, a litván kollégának, hogy nekem ezt biztosan nem engednék meg Vilniusban, én nem mondhatnám el náluk azt, amit ő elmondhat nálunk. Na és a németek! Ezek mindig tudják, mit kell tenniük! Most áskálódnak a Színházi Olimpia ellen, pedig a világ negyven legjobb rendezőjéből harminc itt lesz. A Berliner Ensemble három levelet is írt a német színházaknak, hogy ne jöjjenek az Olimpiára. Na jó, Robert Wilson nem jön, de azt írta, sok sikert kíván nekünk. Nekem nem szabad mást gondolni, lám, nem hívnak külföldre. De nekem a hajdúszoboszlói néző fontosabb, mint a strasbourgi!” (taps).Szó esett „Koltai Lajos becsábításáról az egyetemre” (így mondja Szarka Eszter). „Rögtön rosszabb lett, amint az egyetemre jött! Miért nem készült ’56-ról film? Ennyire nem lehet gőgösnek lenni! Más lélekkel készített filmek kellenek”. Az alternatív színházakról: „azt akarják, hogy a befogadó színházak dzsumbuja legyen? Az a helyzet, hogy nyolcmillió néző van évente a kőszínházakban, az alternatívok kétszázezret szolgálnak ki. Be kell épülniük a kőszínházi világba, ami egy piramis, a csúcsán a Nemzeti Színház.” Az SZFE-n úgy képezték a színészeket, hogy azok ne szerződjenek kőszínházakba: például Zsótér osztályából senki nem ment kőszínházba! (Eddig sem jeleztem a nyilvánvaló hazugságokat és csúsztatásokat, sem a nyolcmilliónál, sem a személyeskedéseknél, itt sem teszem.) „Hiszen az alternatívok” – mondja VA, aki valamiért következetesen kerüli a „függetlenek” megjelölést – „egy mozgósítható hadosztály, elég csak körülnézni az ellenünk szervezett tüntetéseken, mindig ott vannak. Soha nem a FIDESZ mellett! Én a család eszményét hirdetem, ezért nem hívnak európai fesztiválokra. De őket sem hívják, mert nem jók az előadásaik”. Ezt állítólag egy francia kritikus mondta neki.

Ekkor váratlanul elhallgatott VA. Amikor felnéztem a jegyzeteimből, azt láttam, hogy valaki a tömegen átfurakodva odahajol hozzá és a fülébe súg valamit. Mire ő felveszi a mikrofont és körülnézve beleszól: üdvözöllek, Gyuri! Mindenki értetlenül néz, nem érti senki, én se, kinek és miért köszön most VA, bele a vakvilágba. Valószínűleg érzékelte a tanácstalanságot, ezért rövid hatásszünet után újból beleszólt a mikrofonba: üdvözöllek, Karsai Gyuri! Nagyon meglepődtem, így csak annyit kiáltottam vissza: Én is üdvözöllek, Attila, miért e kiemelt üdvözlés? De erre már nem válaszolt, talán nem is hallotta, amit mondtam. Ettől kezdve csupa szép és jó dolgot említett: a hajléktalanoknak készített előadásokat, a messzi falvakba eljuttatott színházi élményt, a Déryné programot, amire lett pénz, mert ő van az élén, és ez így van jól.
A végére teszek azért egy szubjektív záradékot. Az, hogy VA ebben a közegben, ott és akkor a nevemet kiáltotta, megszólított, olyan ijesztő, feneketlen mélységű zavarra utal, amelynek elemzéséhez nem értek. VA, akinél több hatalommal ebben az országban senki nem bír színházi ügyekben, minden pénz, paripa, fegyver az övé, a legfontosabb egyetemi intézményeket (időrendi sorrendben: Kaposvár, SZFE) maga alá gyűrte, most ott ül képzelt piramisa csúcsán, a Nemzeti Színház vezérigazgatói székében, diadalittasan, „miniszterelnök ura” háborús szókészletét visszhangozva, a frontvonalban harcolva semmisíti meg ellenfeleit. Vidnyánszky Attila engem már biztosan legyőzött, hiszen kirúgott-kirúgatott, megsemmisített mint tanárt, a szemében ezek után én már senki és semmi kellene hogy legyek. Mégis, valamiért továbbra is tüske, vagy inkább megsemmisítendő ellenség vagyok a számára. Soha nem lesz nyugovása, és ezért sajnálom őt. Szívesen átvenném vele az „Akhilleusz haragja”-óra anyagát, hátha megértené, hová vezet a teljhatalommal kombinált féktelen, eltúlzott harag, a mértéktelen gyűlölet. Tedd le az ellenem ütésre emelt fegyvert, Attila, olvass velem egy kicsit Homéroszt, mondanám neki. Segítenék a megértésben, ha kell. Mert ellenem, a megsemmisített ellenség ellen tovább fenekedni, harcolni…, hát ez nagyon ijesztő, ebből csak baj lehet.

Címkép: A Belvárosi Polgári Szalonban