Kellemetlen interjú

Posted by

Köves József
>Nehéz volt az este, ezért most még nehezebb összeszedni magát. Pedig hát hétre várják
egy húszperces beszélgetésre a (látszat)ellenzéki tévében. Az egyetlen olyan stúdióban,
ahol – persze előzetes bejelentés és engedély birtokában – ő, mint a hatalom egyik vezető
embere megnyilvánulhat. Előtte megkapta a főnöktől a figyelmeztető telefont: jól figyelj,
gondold meg, mit mondasz. Meggondolja, naná, csak jó lenne tudni, miket fog kérdezni a
szépasszony, aki keményebb, erőszakosabb, mint három férfi.
Felkelésnél – de már éjszaka, félálmában is – görcsölt a hasa. Csikorgott benne a két
vacsora, a nehéz meg a könnyű. Úgy esett ugyanis, hogy először az amáliai nagykövettel
kellett vacsoráznia hivatalból,az Arany Languszta különtermében. Mivel ő a magyaron
kívül nem beszélt semmilyen nyelven, a vacsoránál a nagyköveten és feleségén kívül
jelen volt egy amáli tolmács is, aki viszont magyarul alig tudott, így a beszélgetés – bár
mosolygósan – meglehetősen kínosra sikeredett. Viszont az osztriga kiváló, kettőt is
lenyelt hát belőle. Első képviselősége alatt még nem boldogult az osztrigával, de
megtanították rá, s mostanra már meg is kedvelte. Szerencsére a menüsor, amit végig
kellett ennie, divatos és elegáns volt: hatalmas tányérok közepén szépen dekorált falatkák.
Ahhoz, hogy a desszertet megtalálja, föl kellett tennie az olvasószemüvegét.
Sokkal keményebb volt a második vacsora. Az a körzet, amelyiknek országgyűlési
képviselője volt, disznótoros rendezvényen látta vendégül, nem is túl nagy távolságra a
fővárostól. Az amáli nagykövetségről egyenesen ide sietett, szolgálati gépkocsival. Az
övéihez, a választóihoz.
Minden úgy zajlott, ahogy ilyenkor szokott. Pálinka, torokkaparós, aztán véres, tüdős- és
májas hurka meg kolbász, igencsak fűszeres. Persze rávették arra, hogy kóstolja meg a
toroskáposztát is. Ezt lefojtani palacsintákkal kellett: túrós, mazsolás meg lekváros, már
tiltakozott, de erőszakolták, nem tehette meg, hogy ne kóstoljon bele. Különösen, hogy
kapacitálták: még, még, még, a negyedik már egy kicsit fennakadt a nyelőcső körül. Valaki
a háziak körül talán észre is vette, kézműves sört itattak vele, hadd csússzék le, utána
vörös bort hoztak, mégpedig amit a legjobban kedvelt: portugiesert. Kénytelen volt
koccintani külön– külön többekkel is, és mindig újra teli lett a pohara. Ráadásul egy csinos
asszony kínálgatta, szőke és almaarcú, pertut is ittak, s csók közben annyira hozzátapadt,
hogy érezte, volna mit markolászni; na, majd legközelebb úgy utazik ide, hogy
hátha…Jóval elmúlt már tizenegy óra, amikor végre elengedték, de meg kellett ígérnie,
hogy hamarosan visszajön meghallgatni a választókerület krémjét, a helyi politikusokat és
módosabb vállalkozókat, gazdákat, összegyűjteni a (teljesíthetetlen) kérelmeket,
javaslatokat. És ígérni, ígérni. Mindent.
Intett a sofőrnek, aki szegény csak most kapott egy kis kóstolót. Az gyorsan lenyelt még
néhány falatot, majd beindította a kocsit, és a kapu elé gurult. A nagy ember elnehezedve
behuppant a hátsó ülésre. – Mehetünk – szuszogta.
A vezető szótlan volt, megtanulta, hogy csak akkor beszéljen, ha megszólítják. A főnöke
pedig hátul nyöszörgött, néha horkantott egyet, a sofőr azt hitte, alszik. Pedig ébren volt,
csak vékony kis szélcsíkok szaladgáltak a hasában, némelyik fájdalmas görcsre
kényszerítette. Két kezét a pocakjára helyezte, megpróbálta az egyre erőteljesebb és
élesebb görcsöket visszaszorítani, de közben azt érezte, hogy a szeme mindjárt kiugrik az
üregéből. És ezek a mocorgó szelek egyre inkább lecsúszkáltak hátra, mígnem eljött az a
pillanat, hogy nem bírta visszatartani. Igyekezett, hogy az elkerülhetetlenül kikívánkozó
seggnesz csak nesz maradjon, ne váljon fegyverdörgéssé. El is érte, hogy csak egészen
halk hangocska kíséretében távozzék az illetlenség, a biztonság kedvéért még köhintett és
krákogott is nagy hangosan, hogy ezzel leplezze a pilóta elől (illetve mögül) a történteket.
A sofőr azonban hátrafordult és szimatolni kezdett az üléstámla fölött, majd megállította a
kocsit a padkán, s bekapcsolva a vészvillogót, kiugrott.
– Megnézem a motorházat – pattintotta fel a tetőt.

– Történt valami? – kérdezte a nagy ember.
– Valami furcsa szag– mondta a vezető. – Remélem, nem a hűtővíz…
– Én nem érzek semmit – motyogta zavarában a miniszter. Szerencsére nagyon sötét volt,
így a sofőr se láthatta, hogy erőteljesen belevörösödött.
– Semmi – ült vissza a volánhoz a férfi, és indított. – Most már nem is érzem.
A miniszter viszont érzett. Mindent visszatartani, és még elég sokáig – kegyetlen
szenvedés volt. Alig várta, hogy kocsi megálljon a kertkapu előtt. Gyorsan kipattant.
– Akkor hatra jöjjön értem! – kiáltott hátra, miközben sietett befelé.
A kapun belül még megállt, és eleresztett néhány pukkanást. Ettől megkönnyebbült egy
kicsit.
Szerencsére a család már aludt. Óvatosan, lábujjhegyen vonult a hálószobába, hogy föl
ne ébressze a feleségét. Az asszony jó alvó volt, ahogy mondani szokás: még az ágyúszó
sem tudta volna fölébreszteni. Így a nagyon fontos miniszter-képviselő úr még pizsamában
is bátran durroghatott.
Saját kábító szaga segített az elalvásban. Hasa még mindig görcsölt, feszített, úgy érezte,
kétszeresére duzzadt, és már szégyellte, hogy ennyire fegyelmezetlenül zabált ott a
faluszéli vadászházban.
Nem volt mély álom, de nagyon zavaró. Persze vendéglőben volt, toroskáposztát evett, s
amikor befejezte, újra kínálták, sőt kötelezték, hogy egyen még és még. Mély
levesestálból kellett kiennie az ételt, és nem adtak hozzá evőeszközt. Valami megfogta a
kezét és erőszakkal belenyomta a káposztába, hogy markolja meg. Hiába tiltakozott, ő
nem kér, hasgörcse van és igazolványa arról, hogy a káposztától el van tiltva, azok a
sötétben csak tömték bele, és most már nagyon fájt.
Erre riadt, és persze iszonyú görcsökre. Papucsot húzott, kibotorkált a mellékhelyiségbe,
ott üldögélt félig bóbiskolva, de hiába erőlködött, beszorult a pezsgős dugó a palackba,
nem volt semmi eredmény, csak még nagyobb, még kínzóbb fájdalom.
Kénytelen volt feladni az erőtlen küzdelmet. Arra gondolt, hogy be kéne venni valami
hashajtót, de nem mert kockáztatni a kora hajnali interjú miatt. Egy gyenge altatót mégis
csak bekapott, hogy legalább újra el tudjon aludni.
Aludt is, de pokoli felszínesen, a korábbihoz hasonló zavaros rémálmokkal, fel-felébredve
saját görcseire.
Kora reggel még megpróbált könnyíteni magát, de a sofőrje, Bandi már csöngetett, s amint
kinézett, ott látta a szolgálati kocsi mögött a másikat is, a fekete Audit, igen, ha ebbe a
stúdióba tartott, mindig elkísérték őt a biztonságiak, mert ezt a stúdiót gyanakodva figyelte
a kormány.
– Megyek már!– intett ki az ablakon, de ugyanabban a pillanatban borzalmas bűz
árasztotta el a szobát, csak az eredményt vette észre. – Még jó, hogy most – gondolta –,
talán ezzel megnyugodnak a beleim.
A kapuban már várta a szerkesztő, fiatal ember, vállig érő hajjal, frissen nyírt szakállal.
– Tiszteletem, képviselő úr – hajolt meg egy kicsit a szerkesztő. – Máris vezetem a
sminkszobába.
Két sminkes lány dolgozott odabent, az egyik a tükör elé ültette.
– Csak a legszükségesebbeket – szerénykedett. – Egy kis púder elég –, s közben arra
gondolt, hogy púdert neki kell majd nyomnia odabent.
Megköszönte az arcápolást, és benyitott a stúdióba. Már nem hallhatta, hogy a két
sminkes összesúg:
– Honnan jöhetett ez? Tisztára trágyaszaga van.
– Még rosszabb – bólintott rá a társa. – Szar.
Köszönt a riporter asszonynak, aki helyet mutatott neki a szemközti széken.
– Üdvözlöm. Rögtön kezdünk is, mert csúszásban vagyunk. Azt hiszem, nem kell
bemutatnom a képviselő urat – fordult a kamerák felé –, illetve hát a miniszter urat, mert
most mindkét minőségében szeretnénk faggatni.

És elkezdte. Ahogy a miniszter gondolta is: kemény, férfias kérdéseket kapott. A
szépasszony leginkább egy kegyetlen pasi – nézte a riporternő barna szemét. Aki nem is
cáfolt rá a miniszter gondolataira.
– Ön jelen volt azon az ülésen, ahol megszavazták a tizenkét milliárdot a sóterápiás pince
kialakítására?
– Igen, ez fontos nemzet-egészségügyi érdek – nyögte, és közben érezte, hogy az éles
görcs megint elkezd szaladgálni az alhasában. – A magyar emberek között sok az
asztmás, az allergo… izé… allergiás.
Puff… Ez egy pukisorozat volt, amit egyszerűen nem tudott visszatartani. Hiába szorította
össze farizmait, csak jött, jött, jött. Szerencsére némán, lopakodóan. Krákogott egyet,
majd köhécseléssel próbálta leplezni a szemtelen kiáramlást.
– Igyon egy kis vizet – tanácsolta tőle szokatlan gyengédséggel a szép tévés asszony.
Kortyolt, de a víz most mintha még nagyobb felfordulást okozott volna a belsőjében. Ott
már több görcs feszült egymásnak jobbról-balról, és valahol az alhas közepe táján
keményen össze is csaptak.
Fájdalmában a miniszter előrehajolt. Éppen ezt nem kellett volna tennie. A következő
buborék már érzékelhető kis hanggal pattant elő. A fontos ember olyan vörös lett, mint a
mezei pipacs. A riporter asszony beleszimatolt a levegőbe, és elhúzta az orrát.
– A hírek szerint a sóbarlang támogatása az ön sógornőjét gazdagítja.
– Ugyan már – tiltakozott, de most márgázai övezete türelmetlenül tombolt odabent.
Ijesztően éles görcsök kergetőztek benne tapsikolva, pimaszul. Szorított, amennyire
lehetett, és szorított, hogy tudjon válaszolni is.
– Kérem – de ez inkább csak nyögés volt –, a családi ügyeimet nem szeretném…
– Ez nem családi ügy – csattant fel a kérdező –, itt az állam megkárosításáról, azaz
közönséges csalásról van szó, ha a hírek igazak. Igazak? – S közben már ő is fintorgott,
mert a bűz kezdte elárasztani a zárt stúdiót. Minden ablakot ki kéne nyitni, gondolta a
szépasszony, és most már türelmetlenül kérdezett.
– Igazak vagy nem?
A miniszter zavarba jött. A kérdéstől is meg a benne zajló folyamatoktól is. Ha ezt
megúszom, gondolta, soha többet nem eszem toroskáposztát. Meg hurkát… Már nem is
tudott igazán figyelni az interjúra. Ha nem vigyázok, még kijön valami…
– Kérem, semmi közöm a sógornőmhöz, nem tehetek róla, hogy a bátyám felesége…
– Elsőként szavazta meg a támogatást.
A politikusnak égett a füle, vörös volt az arca és lüktetett a halántéka. És odalent is
lüktetett valami. Nagyon.
– Nem ezért hívtak a stúdióba – nyögte ki.
– De igen. Ezért… Ezért is.
– De nem! Akkor én inkább… – Nem fejezte be a mondatot. Letépte magáról a
mikroportot, és kirohant a teremből.
A riporter asszony csodálkozva nézett utána, s csak ennyit tudott mondani a nézőknek:
– Elnézést kérek önöktől a szokatlan távozásért. Érthetetlen.
A miniszter ezt már nem hallotta. Örült, hogy meglátja a WC feliratot egy vaskos függöny
mellett, rohanva feltépte az ajtót, felnyitotta a deszkát, és letolt nadrággal – csak picit
megkésve – rázuhant az ülőkére.
Az előtérben a két biztonsági kísérő tehetetlenül nézte a jelenetet.
– Te érted ezt? Mi történhetett?
– Fogalmam sincs – nézte a feltépett függönyt a társa. – Vajon miért a nőibe ment?