Látvány: Vatikáni Múzeum

Posted by

Itt lényegében nem egyszerűen múzeumról, hanem sokkal inkább múzeumokról érdemes szólni, hiszen a hét kilométer hosszan elterülő termek és galériák sorában az évszázadok alatt több forrásból hatalmas és sokrétű, kitűnően rendszerezett, folyamatosan gondozott és felújított, több múzeumnyi anyag gyűlt össze. Mindezek bemutatásával a Vatikán mintegy példát mutat valamennyi érsekségnek, püspökségnek, világi gyűjteménynek arra, hogyan kell közös értékeinknek gondját viselni, ezeket megőrizni, népszerűsíteni, közkinccsé tenni.

Ha valaki azt gondolná, hogy itt kizárólag katolikus, illetve keresztény alkotásokat őriznek, az alapvetően nincs tisztában azzal a szerepkörrel, amelyet az egyház felvállalt a századok során. Láthatóak itt ugyanis egyiptomi múmiák, etruszk szarkofágok, ékszerek, görög-római szobrok és természetesen középkori, reneszánsz, barokk stb. egyházművészeti alkotások, valamint modern illetve kortárs vallásos tárgyú művek is.

Szokás olykor prüdériával, a mindennapi élet dolgaitól való eltávolodással vádolni a katolikus egyházat. Aki szeretne meggyőződni ennek az ellenkezőjéről, az feltétlenül jöjjön el ide, hiszen a konklávé (pápaválasztás), a legmagasabb szintű egyházi ünnepségek színhelyén, a Szixtuszi-kápolna mennyezetén, Michelangelónak köszönhetően női és férfi aktok tucatjai elevenítik meg a teremtéstörténetet. A próféták mellett ott vannak a pogány szibillák – Apolló jósnői – is, akiket régebben egy új társadalmi értékrend, tágabb értelemben a kereszténység eljövetele hirdetőinek is gondoltak.

A Szixtuszi-kápolna mennyezetének és oltárképének részlete

Napjainkban Szatmár megyéből a turisták legtöbben Rómába zarándokútak, olcsó autóbuszos, csoportos kirándulások alkalmával jutnak el. Ha szerencséjük van és belefér a programba, akkor néhány órát eltölthetnek a Vatikáni Múzeumban is, miután a magas védőfalak árnyékában kiállták a rendszerint hatalmas, de viszonylag gyorsan fogyó sort, és természetesen kifizették a beléptidíjat. Az, hogy mit láthatnak kéthárom óra alatt a több tízezer remekműből, nem kérdés: szinte semmit. Nincs idő ugyanis a nézelődésre, mivel a látogatás ezekben az esetekben inkább folyamatos, fárasztó meneteléshez hasonlít. Aki megáll, vagy netán szeretne hosszasabban elidőzni egy-egy műalkotás előtt, az könnyen lemarad. A legelszántabbak akár egy napot is betervezhetnek a látogatásra, de nem sok esély van arra, hogy ezt meg tudják valósítani. Fizikailag, pszichésen ugyanis a terv kivitelezhetetlen, ezer emberből öten sem bírnák a strapát.

Mire nyílik mégis lehetőség egy ilyen röpke nézelődés alkalmával? Talán egy-egy közismert remekmű felismerésére, tűnő benyomások gyűjtésére. Rövid időre megpillantjuk a történelmi, művészettörténeti könyvekből már jól ismert Laokoón-szoborcsoportot, Periklész mellszobrát, Augusztusz császár márványba vésett alakját, néhány egyiptomi szarkofágot stb. és már mehetünk is tovább. A hatalmas élményanyag, a remekművek tömkelegében arra már alig tudunk figyelni, hogy a termek, folyosók díszítései is a maguk nemében kiemelt művészi értéket képviselnek és csupán ezek behatóbb tanulmányozása napokat, heteket venne igénybe. Talán emiatt is gondolják a legtöbben azt, hogy amit nem nézhetnek meg a rendelkezésre álló idő kurtasága miatt, azt legalább fotó formájában hazaviszik. Ahol ez megengedett, villognak tehát folyamatosan, feltartóztathatatlanul az olcsó digitális fényképezőgépek vakui. Persze ennek az igyekezetnek is megvan a maga hátránya. Aki fotózik, az kevesebbet lát és ez a megállapítás sajnos fordítva is igaz: aki nem fotózik, az kevesebbel marad.

A Szent Péter-bazilika, előtérben szatmári turistákkal

Szerintem elsősorban azért az összképért, általános benyomásért érdemes ide látogatni, amelyet még egy ilyen rövid kiruccanás is nyújthat, és amelynek a hatását nagymértékben felerősítheti, ha előre informálódunk a meglátogatandó helyszínekről, alkotókról, művekről. Segítségül manapság már számos forrás áll a rendelkezésünkre: CD-k, albumok, a világháló adatai, szórólapok és még sorolhatnám. A tanulás úgy tűnik ebben az esetben is megkerülhetetlen.

Ami engem illet, miután évtizedekig tanítottam művészettörténetet, először 2000-ben személyesen is eljutottam a Vatikánba. Ekkor döbbentem rá többek között arra — amit Leonardo da Vinciről, Michelangelóról és még sok élvonalbeli alkotóról mindig is tudtam —, hogy milyen kiváló és bátor művész volt az első pápai megrendelések idején alig huszonötéves Raffaello Santi is. Ahogy az egykori pápai lakosztály egymásba nyíló termeihez, az ún. stanzákhoz értem, megváltozott körülöttem a világ. A művész freskóinak köszönhetően (Athéni iskola, Disputa, Parnasszus stb.) egyik pillanatról a másikra dinamikusabbá, bátrabbá, kifejezőbbé, emberíbbé vált minden. Emiatt máig hálás vagyok ennek a zseniális fiatalembernek, akinek már a maga korában, Rómában akkora sikere volt, hogy megrendelések tekintetében olyan szaktekintélyeket sikerült leköröznie, mint Luca Signorelli, Pinturicchio, Perugino és mások.

Döbbent áhitattal bámultam sokadmagammal a múzeumi látogatás egyik csúcspontját, a Szixtuszi-kápolna mennyezetét, miközben igyekeztem átérezni Michelangelo alkotó erejének páratlanságát, töretlen, már-már fanatikus hitét az általa teremtett lenyűgöző, monumentális, egységes képi világban. Szinte hallani véltem a művész kemény szócsatáit az elzavart, mihaszna segédekkel, vagy II. Gyulával, akit hadvezéri tevékenysége miatt máig katonapápának is neveznek, és aki idős kora ellenére olykor maga is felkapaszkodott a jóval fiatalabb művész mellé az állványzatra, hogy dorgálással, fenyegetéssel sürgesse az általa igen nagyra értékelt, de meglehetősen nehéz természetű mestert. Szerintem ezekért az érzésekért, összegzésekért érdemes többször is ide látogatni, és ha két út között még sokat olvasunk, tájékozódunk közös értékeinkről, akkor a hasonló felismerések minden bizonnyal sokasodni fognak.

Giccsárus pult részlete a Vatikánban

Első lépésben így juthatunk majd el oda, hogy megbízhatóan megkülönböztessük a fércűveket a valódi alkotásoktól. Ezt a folyamatot nehezíti, hogy minden híres múzeum, katedrális, műemlék környékét szerte a világon ellepik a giccsárusok, és ez alól a Vatikán sem kivétel. Sikerük van, hiszen a félművelt látogató sohasem a minőségre áhítozik, azt valójában meg sem tudja közelíteni, érteni, helyette általában beéri annak látszatával, gyatra utánzatával is. Nála a lényeg minden esetben a kézzel fogható, tapintható birtoklás, ennek köszönhetően ő az ideális vásárló, és ezt minden kereskedő pontosan tudja. Egy-egy ilyen asztalon, pulton többek között látható a festőművész Botticelli tenger habjaiból születő Vénuszának nippé alakított változata, Michelangelo csecsebecsévé degradált Dávidja, aki, hogy ne unatkozzék, társat is kapott maga mellé, egy csinos, lenge öltözetű leánykát. Kapható itt pár euróért tenyérben is tartható Colosseum, Milói Vénusz, Augusztusz császár, Athéné gipszből, műanyagból, kerámiából, mindez ízlés szerint akár színes változatban is.

Még elgondolni is félelmetes, mit tenne ezek láttán mondjuk Michelangelo, aki fiatalon fegyverrel a kezében védte Firenzét és a későbbiekben sem a szelíd, béketűrő természetéről volt közismert.

Valamennyi felvételt a szerző készítette.