Geonapló:A tűzszünet

Posted by

A négy délkelet-ukrajnai tartomány lehet mindennek a kulcsa.

10. 12.

Az utóbbi napokban több orosz-szakértő is azt hangsúlyozta, hogy Putyin elnök viselkedése és bizonyos értelemben a hatalmi helyzete is megváltozott. Arnaud Dubien, a moszkvai Observatoire franco-russe igazgatója már október 4-én megjegyezte, hogy nem hiszi, hogy – Izjum és Liman után – egy harmadik katonai vereséget is csak úgy minden további nélkül tudomásul vennének Moszkvában.  Október 10-i tájékoztatójában pedig, az egész Ukrajnára kiterjedő sorozatos légicsapások kapcsán, a személyi változások, valamint a háborúhoz való hozzáállás és a lépték megváltozásának a fontosságáról beszélt. Az a tény, hogy a korábban Szíriában szolgálatot teljesítő Szergej Szurovikin repülőtábornokot nevezték ki az ukrajnai orosz hadműveletek parancsnokává[1] (mely tisztség eddig valójában nem létezett) Dubien információi szerint azt jelenti, hogy gyakorlatilag Sojgu védelmi miniszter és Geraszimov vezérkari főnök funkcióját is ő vette át, miközben azok – Putyin bizalmi emberei – formálisan megmaradtak tisztségükben.

Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az ún. háborús párt két kulcsfigurájának – a csecsen Ramzan Kadirovnak és Jevgenyij Prigozsinnak, a paramilitáris Wagner Csoport parancsnokának – is megerősödödött a pozíciója, a moszkvai hatalmi átrendeződés azoknak látszik kedvezni, akik még mindig nem mondtak le arról, hogy – Putyinnal vagy Putyin nélkül – legyőzzék Ukrajnát (mint ahogy Ukrajnában is azok vannak nyeregben, akik Oroszországot akarják legyőzni[2] és megalázni, mint Podolyak, Zelenszkij elnök tanácsadója is, aki ilyen értelemben nyilatkozott pár nappal ezelőtt David Ignatiusnak, a Washington Post kolumnistájának).

Tatiana Stanovaya, akit legutóbb szeptember 20-án idéztemúgy véli, hogy Putyin a mostani, megváltozott helyzetben tulajdonképpen sodródik az egyre veszélyesebb irányba haladó eseményekkel: Putyin háborús terve, hogy Ukrajnát sarokba szorítsa, csődöt mondott: ellentámadás van folyamatban, a krími hidat tönkretették, a katonák el vannak csigázva és kevesen vannak, a mozgósítás akadozik, és az emberek ellenállnak.     A nyár vége óta óriási nyomás nehezedik az elnökre, hogy lépjen fel aggresszívan és intézzen nagy horderejű bombatámadásokat Ukrajna ellen.

A vereségtől való félelem annyira erős, főként azok körében, akik teljesen beleélték magukat ebbe a katonai kalandba, hogy Putyin bizonytalankodása (“még semmit sem kezdtünk el”; “a visszafogott taktika kifizetődött”) problémává vált.   A mai naptól fogva [október 10, az egész Ukrajnára kiterjedő bombatámadások elkezdődése] elmondhatjuk, hogy Putyint meggyőzték arról, hogy aggresszívabbnak kell lennie. Ez egybevág az ő helyzetértékelésével, ami megváltozott. De minél jobban beleveti magát ebbe, annál rosszabb lesz – visszafordulni nem lehet. Most már csak előre haladhat.

Putyin a helyzet foglyává vált, és ha legközelebb megint tétovázik, valódi ingerültséget válthat ki azokból, akik most is bíznak a végső győzelemben. A dolgok olyan fordulatot vettek, hogy Putyin egyre kevésbé kezdeményez, és egyre jobban függ a körülményektől és azoktól, akik megpróbálják szállítani neki ezt a “győzelmet”. Ez nem azt jelenti, hogy puccsra vagy Putyin-ellenes lázadásra kerül sor a környezetében, de egy új folyamattal állunk szemben, amely lassan felőrli Putyin tekintélyét, és beszűkíti a mozgásterét.

Ugyancsak október 10-én este, Stanovaya lánc-tweetjével egyidőben jelent meg a Financial Times honlapján Alexander Baunov (lásd 09. 30. ) cikke, amely szintén a Moszkvában bekövetkezett változást elemzi, de némileg eltérő nézőpontból, és – ami fontosabb – a konklúziója is más[3]:  Oroszország legutóbbi támadásai az ukrán városok ellen szomorú figyelmeztetést jelentenek arra vonatkozóan, hogy ennek a háborúnak a legszörnyűbb lapjai még előttünk vannak. De valami mélyebbre is rámutatnak: arra, hogy Vlagyimir Putyinnak az eszkaláció a kenyere, és hogy érzelmi alapon hoz döntéseket.    

A válogatás nélküli légicsapások a kercsi híd felrobbantását torolták meg. A Kreml számára a híd nemcsak létfontosságú kapocs Oroszország és a visszacsatolt félsziget között (lehetővé téve, egyebek mellett, a katonai utánpótlást), hanem szimbóluma annak is, hogy Putyin volt az a vezető, aki visszaadta a Krímet Oroszország Anyácskának. Az, hogy erre pont egy nappal a 70. születésnapja után került sor, csak súlyosbította a helyzetet.

A Kreml válaszának két fontos tanulsága van. Az egyik, hogy Oroszországnak még nagyon sok eszköz áll rendelkezésére az eszkalációhoz. Az október 10-i  tragikus események azt jelzik, hogy Ukrajna egyetlen szöglete sem lehet mentes az orosz támadásoktól, és hogy jelenleg nem lehet szó sem a menekültek teljes visszatéréséről, sem az újjáépítésről.  

A másik tanulság Putyin reakciója a megalázó kudarcokra. Ő nem fog meghátrálni, hanem inkább duplázza a tétet, és kevéssé törődik tettei stratégiai következményeivel. A légicsapások például minden bizonnyal a nyugati támogatások növekedéséhez vezetnek, beleértve az annyira fontos légvédelmi rendszereket is, és még inkább harcra tüzelik Ukrajnát az agresszor ellen. És Putyin mégis parancsot adott rájuk. Ugyanez a hozzáállás váltotta ki a 2014-es majdani tiltakozásokra adott válaszát és az Ukrajna elleni inváziót elrendelő döntését is.     

Ezek a tanulságok egyre fontosabbá válnak. Ukrajna katonai sikerei és a Kreml tehetetlensége, hogy nem képes erre konvencionális eszközökkel válaszolni,  a Nyugatot könnyen az eszkalációs létra tetejére röpítheti egy nukleáris szuperhatalommal. Tekintettel Putyin emocionális alkatára ez a pillanat gyorsan és kiszámíthatatlanul bekövetkezhet, kevés időt hagyva a döntéshozóknak arra, hogy felkészüljenek például arra, hogy egy kerszoni orosz katonai helyőrséget bekerítettek és fogságba ejtettek vagy megöltek.    

Joe Biden higgadt szavai a nukleáris fegyverek használatáról azt mutatják, hogy a Fehér Ház tisztán látja az eszkalációs veszélyt. Washington, érthető módon, a nyilvánosság előtt fenn akarja tartani a stratégiai ambiguitást ezzel kapcsolatban, miközben bizalmasan tudtára adja Moszkvávalnak az álláspontját. Egyáltalán nem vehető azonban biztosra, hogy az új szankciók, a még teljesebb diplomáciai elszigetelődés és valószínűleg az ukrajnai orosz célpontok elleni konvencionális Nato-csapások kilátásba helyezése sikerrel jár. Ahhoz, hogy egy ilyen erőpróba megelőzhető legyen, most kell elkezdeni a krízis-diplomácia csendes előkészítését.     

Tekintettel a nagy tétre, a diplomácia esélye a legdrámaibb pillanatokban állhat elő: amikor például Putyin elkezdi kicsomagolni nukleáris eszköztárát, ami látható lesz a Nato számára. Csak ekkor győződhet majd meg az ukrán és a nyugati közvélemény arról, hogy sürgősen le kell ülni a tárgyalóasztalhoz. Ahol Bidennek is ott kell lennie, mivel a Kreml őt tekinti a szembenálló koalíció igazi fejének.       

A szoros koordináció Volodimir Zelenszkijjel és a Nato-val elengedhetetlen. Minél hamarabb kezdődnek el az őszinte tárgyalások, annál nagyobb eséllyel lehet lemászni az eszkalációs létráról. Mivel a Krím és a Donbasz státusának a döntő fontosságú kérdésében, valamint Ukrajna és a Nyugat morális imperatívusza miatt, hogy nem adnak területet a békéért cserébe, Moszkva és Kijev között áthidalhatatlanok a különbségek, jelen állás szerint csak egy tűzszünetben lehet megegyezni, amely befagyasztja a frontvonalakat, és nem nyújt átfogó megoldást a háború kérdésére.  (Kiemelések tőlem – M. G.)

10. 13.

Az 1910-ben alapított, washingtoni székhelyű Carnegie Alapítvány (teljes nevén Carnegie Endowement for International Peace), amelynek Baunov az egyik orosz-szakértője, úgy tűnik, testületileg is elkötelezte magát a tűzszünet mellett, az atomháború elkerülése érdekében. Erre utal a nagy tekintélyű think-tank alelnökének egyik munkatársával közösen jegyzett és a Foreign Policy honlapján tegnap megjelent írása, amelyben a szerzők leszögezik[4]:

Az ukránok és az őket csodáló támogatóik joggal érezhetik magukat csalódottnak egy tárgyalások útján elért tűzszünet miatt. A világ elismeri azt, hogy mennyire igazságtalan Putyin és Oroszország bármilyen [területi] nyeresége. De a 2. világháború most is áhított hősies befejezése, amelynek során az agresszorokat legyőzték és baráti, demokratikus kormányokat állítottak a helyükbe, itt nem járható út [not an option here]. Németországnak és Japánnak nem volt atomfegyvere. Oroszországnak van. Ezt a tényt nem lehet semmissé tenni.

Nagyon sok más amerikai szakértő is kiállt a tűzszünet, vagy egyáltalán a tárgyalások, vagy valamilyen “off-ramp” (kijárat) mellett. Anatol Lieven, a Quincy Institute for Responsible Statecraft munkatársa például már szeptember 30-án, a dél-ukrajnai területek annektálásakor leszögezte, hogy egy nagyobb szabású konfrontáció elkerülése érdekében szükség van az azonnali amerikai-orosz tárgyalásokra[5]. Lieven rámutatott arra, hogy az újabb orosz álláspont szerint az ukrajnai “különleges hadművelet”  “legalább addig” fog tartani, “ameddig a Donyecki Népköztársaság egész területét fel nem szabadítják”. Ez – az amerikai szakértő szerint – azt jelenti, hogy “a katonai realitások hatására az ezt meghaladó célokat feladták”.

Ben Shapiro, a RealClearPolitics, a legjobb (és legelfogulatlanabb) amerikai politikai szemle katonai szakértője az alábbi “kijáratot” javasolja[6]:

Ha Joe Bidennek teljesül a vágya és Putyint megfosztják a hatalomtól Oroszországban, aki utána következik, nagyon könnyen még rosszabb lehet Putyinnál.  A hadseregen kívül Oroszországnam nincsenek más jól szervezett vagy hatalommal rendelkező csoportok, és Putyinnak van egy lehetséges utódokból álló belső köre, akik, ha lehet, még nála is Nyugat-ellenesebbek. Ha pedig egyik ilyen utódjelölt sem tud az élre törni, nem teljesen kizárható egy a szíriaihoz hasonló belháború – egy óriási és öregedő nukleáris arzenállal rendelkező államban.   

1939 novemberében a Szovjetunió lerohanta Finnországot, hogy egy kommunista bábkormányt állítson az élére. A Nyugat egységesen szembefordult a beavatkozással és fegyverszállítmányokkal támogatta a finneket, akik bátran szembeszálltak Sztálin hadseregével. A Szovjetunió legalább 126 ezer katonát veszített a három és fél hónapig tartó háborúban, de végül rengeteg katonát vetett be, és egy erős ofenzívával visszavetette a finneket. Mivel nem akart nyílt háborúba bocsátkozni a nyugati hatalmakkal, Sztálin 1940 márciusában aláírta a moszkvai békeszerződést, amelyben a finnek területük 9 százalékát átengedték Sztálinnak.  

Henry Kissingert nyilvánosan ledorongolták amiatt, hogy felvetette: az ukrajnai konfliktusból az ukrán területi engedmények jelenthetik a kiutat. Vagyis a moszkvai békeszerződés megismétlése. De lehet, hogy igaza van, különösen, ha meggondoljuk, hogy a Nyugat nem akarja vállalni egy Oroszország elleni nagyobb háború gazdasági és katonai következményeit. Lehetséges, hogy végül is a legkevésbé rossz forgatókönyv a legrosszabb forgatóköny elkerülése.       

Ezek a vélemények fontosak, és jól mutatják az Ukrajnával kapcsolatos amerikai közhangulat megváltozását. De nem annyira relevánsak, mint például Mike Mullennek, az egyesített vezérkarok volt főnökének (az ifjabb Bush és Obama alatt) a véleménye. Ő az ABC News október 9-i adásában a következőket mondta:

Putyint komolyan kell venni. Van egy csomó opciója a taktikai nukleáris fegyverekkel. Sarokba van szorítva, és azt hiszem, hogy egyre veszélyesebbé válik, most hogy az a hidat eltalálták, amely mind logisztikai szempontból, mind pedig szimbolikusan kritikus fontosságú. Úgyhogy azt hiszem, komolyan kell őt vennünk, és át kell gondolni, hogyan válaszoljunk erre. Azt hiszem, szükségessé vált leülni a tárgyalóasztalhoz.

Kissé aggódom a csúcson használt, a Biden elnök által használt nyelvezet miatt. A nyelvskála csúcsa fele járunk. Úgy vélem, egy kicsit vissza kell ebből venni, és mindent meg kell tenni, amit mi megtehetünk, hogy megpróbáljunk leülni tárgyalni, hogy megoldjuk ezt a kérdést. 

ABC News:  De hogyan tudja [Putyin] megőrizni a tekintélyét? Ha nem akar tárgyalni, ha Ukrajna nem tud semmit kitalálni, hallottuk Zelneszkijt erről, akkor hogyan őrizheti meg a tekintélyét? Különösen azok után, amit Ön is mondott a hídról.

Nagyon nehéz ezt megmondani. Beszéltünk arról, azóta, hogy ez a válság elkezdődött, hogy biztosítsunk egy kijáratot [off-ramp] a számára. Én azt feltételezem, hogy ott keleten, az a négy tartomány vagy azok valamilyen kombinációja, ez lehet annak a kulcsa, hogy hogyan érhet véget ez az egész. És valójában, azt hiszem, Tony Blinkennek és más diplomatáknak kell megtalálniuk annak a módját, hogy leültessék Zelenszkijt és Putyint az asztalhoz. És minden háborúban tipikus jelenség, hogy hogyan érhet véget, mert általában tárgyalásokra szokott sor kerülni azzal [a területi engedményekkel – M. G.] kapcsolatban. Minél előbb, annál jobb, ha engem kérdez. [Kiemelések tőlem – M. G.]  

A magam részéről csak egyetlen dolgot szeretnék a fentiekhez hozzátenni. Fentebb idéztem Anatol Lievennek azt a fontos észrevételét, hogy “a katonai realitások hatására”, vagyis az ukrán ellentámadás sikerei miatt  az oroszok, a jelenleg is birtokukban lévő ukrán délkeleti területeken kívül csak az ún. Donyecki Népköztársaság, vagyis a donyecki oblaszty még el nem foglalt részét akarják mindenképpen “felszabadítani”, és az “ezt meghaladó céljaikat feladták”.

Az egyik elkötelezett ukrán háborús megfigyelő legfrisebb térképén nagyon jól látszik, hogy azok a területek, ahonnan az oroszok – ukrán nyomásra, persze – kivonultak, az ő szempontjukból nem létfontosságúak, ráadásul a frontvonalak szűkítésével tulajdonképpen megkönnyítik számukra a védekezést, mint ahogy azt is, hogy Donyeckben viszont ők támadjanak. (Amit Bahmut térségében – ahol a térképen a vastag piros nyíl látható – éppen most meg is tesznek.)

De ennél sokkal fontosabb az, hogy a korlátozott katonai célok mellett az oroszok politikai, sőt geopolitikai céljai Ukrajnával kapcsolatban továbbra is élnek. Vagyis ők nem mondtak le arról, hogy Ukrajna, az “egész” Ukrajna sorsát érdemben befolyásolják. És ezt nem az inváziós ábrándok újramlegítésével, hanem éppenséggel az intranzigens ukránok aktív, de nyilván nem szándékos közreműködésével fogják megtenni – amennyiben (az általános hadiállapot elvi fenntartásával, lásd Korea!) a frontvonalakat befagyasztva Amerikával és annak legfontosabb Nato-szövetségeseivel, az ukrán kormány várható ellenállását megtörve, sikerül a tűzszünetről megegyezni.

Ezt az oroszok – szerintem – nem annyira az atomfenyegetéssel (bár annak is megvan a maga szerepe), hanem sokkal inkább azzal tudják elérni, ha Kerszonban, Zaporizsjában  és Luhanszkban tartani tudják a frontot (az előbbi kettőben tulajdonképpen csak annyi területre van szükségük, amennyi a Krím vízellátásának, valamint az Azovi-tengert az ukránoktól elzáró szárazföldi hídnak a biztosításához feltétlenül kell), Donyeckben pedig még a tél beállta előtt Bahmutot és környékét elfoglalják.

Amennyiben ezt megvalósítják, valóban sikerülhet – Mullen admirális szavait idézve – Bident, Putyint és Zelenszkijt leültetni a tárgyalóasztalhoz. Ha pedig meglesz a tűzszünet, akkor annak – mint erre fentebb és korábbi bejegyzéseimben is már utaltam – nagyon komoly következményei lesznek Ukrajnában. És nagy valószínűséggel a most még sziklaszilárdnak tűnő nyugati egységet illetően is.

Új Hét   

%d bloggers like this: