Tolsztoj sírja

Posted by
Stefan Zweig
>Mert semmi csodálatosabbat, semmi megindítóbbat nem láttam Oroszországban, mint Tolsztoj sírját.
Távol az úttól, magányosan, árnyékban fekszik ez a nemes kegyhely az erdőben. Egy kis gyalogösvény vezet a sírdombhoz, amely nem több, mint egy felhúzott földtéglalap, amelyet senki sem őriz, senki sem figyel, csupán néhány nagy fa árnyékolja. Ezeket a magas fákat, mint unokája a sírnál elmondta, maga Leó Tolsztoj ültette.
A bátyja, Nyikolaj és ő még kisfiúként hallottak egyszer egy falusi banyától egy közmondást, miszerint ahol fákat ültetnek, ott boldogság uralkodik. Így hát félig-meddig játékból elültettek néhány hajtást.
Amikor Tolsztojnak jóval később eszébe jutott ez a szép jóslat, azt a vágyát fejezte ki, hogy az általa ültetett fák alá temessék el. Ez kívánsága szerint meg is történt, és ez a világ leglenyűgözőbb sírhelyének bizonyult, lehengerlő egyszerűségével.
Egy kis téglalap alakú domb az erdő közepén, fák ölelésében – nincs kereszt, nincs sírkő, nincs felirat.
Névtelenül fekszik eltemetve a nagy ember, aki mint senki más, úgy szenvedett nevétől és hírnevétől, mint valami útszéli csavargó, mint egy ismeretlen katona.
Utolsó nyughelyét bárki megközelítheti, a könnyű fakerítés körülötte nincs lezárva. Semmi sem őrzi a nyughatatlan utolsó nyughelyét, csak az emberiség tisztelete, amely rendszerint kíváncsian tolong a sír pompája körül. De itt a kényszerítő egyszerűség száműzi a puszta kíváncsiságot.
A szél úgy zeng, mint Isten szava a névtelenek sírja fölött; nincs más hang; gyanútlanul el lehet menni mellette anélkül, hogy többet tudnánk, mint hogy egy holttest fekszik ott, bármelyik orosz emberé az orosz földben.
Nem Napóleon kriptája az Invalidusok márvány boltívei alatt, nem Goethe koporsója a Fürstengruftban, nem a Westminster-apátság sírboltjai keltenek olyan mély érzelmeket, mint ez a dicsőségesen csendes, meghatóan jelöletlen sír valahol az erdőben, amely csak a szél suttogását hallja, és maga semmit sem mond vagy üzen.

Az író Memoirjaiból