Metro 2033

Posted by

Tóta W. Árpád Elmosta a kercsi híd csobbanása, és a mézédes ruszki könnyek áradata, de történt ott a napokban valami, ami talán még jelentősebb, bár logisztikailag hasonló következményekkel jár. Oroszország idegen ügynöknek bélyegezte – ezzel gyakorlatilag megtagadta és kitiltotta – Dimitrij Gluhovszkij írót, amiért nem értett egyet a Különleges Katonai Művelettel, pedig az szemmel láthatóan csupa örömöt hoz az oroszoknak. Hadd mutassam be Gluhovszkijt.
Gluhovszkij – anglicizált nevén Glukhovsky – nem egy Dosztojevszkij vagy Tolsztoj, hanem egy ifjúsági sci-fi szerző. Próbáljuk azonban felidézni, mikor láttuk utoljára bármilyen terméken, hogy “készült Oroszországban”. Vannak azok a furcsa emberek, akik valamiért vettek egy Ladát, de ezen kívül még az se tartozik ide, aki néha vesz egy csomag pelmenyit az Arbatban (mint én), hiszen az mind Németországban készül, ahogy a kvász is. Nos, Gluhovszkij ezzel szemben óriásit megy a tizenéves korosztályban, és nemcsak Magyarországon, hanem Finnországtól Amerikáig a világon mindenütt. Fő műve a Metro 2033 című regénnyel kezdődő sorozat, ami olyan népszerű, hogy alig győzik a magyar nyomdák.
A Metro egy poszt-apokaliptikus világot ábrázol, a történet szerint az atomháború után a moszkvai metróban vegetál az orosz civilizáció maradéka, újrajátszva kommunizmustól a trockizmuson és fasizmuson át a szektákig a történelmet. Az állomások városállamként működnek, a valuta a Kalasnyikov-töltény, gombán és sápadt sertéseken élnek, a korrupció tombol; de azért, mint az orosz hősök általában, keresik az élet értelmét, a szerelmet, és közben belesodródnak a történelembe, mintegy mellékesen. Vannak természetesen zombik, egyéb szörnyek, tűzharcok, hajtányos üldözések, tragédiák, drogok és vodka, valamint mélyről felszakadó sóhaj a régi Moszkva megfakult látképei felett: micsoda gyönyörű világot veszejtettünk el!

A Metro-sorozat sikere egy kényelmetlen változást is megmutat. Az én generációm jövőképe egyértelműen utopikus volt. Holdkomp, repülő autók, mágnesvasút, háztartási robotok, Jetson család. A gyermekeink jövőképe a disztópia: klímakatasztrófa, atomháború, pusztulás, túlélés.
Körülbelül az orosz Fallout a Metro-sorozat, csak ebből utólag készült nagy sikerű videojáték, és majdnem film is. A hollywoodi producerek mindenáron Amerikába akarták átültetni a történetet, amit az író megvétózott, mert úgy semmi értelme – és igaza volt: ez orosz regény, orosz hősökkel, orosz világban. Aztán bejelentették a nagy tervet, hogy a Gazprom szponzorálja majd a filmet, de időközben úgy alakult, hogy a radioaktív Moszkva képét senki nem meri szóba hozni sem, szóval az is sztornó. És végképp nem hangozhat el a regény legjobb párbeszéde, ahol a viharvert veterán a főhős lelkére köti, hogy soha ne menjen a Kreml közelébe, mert ott valami leírhatatlan biológiai fegyvert vetettek be… és lehet, hogy nem is az atomháborúban, hanem már évszázadokkal korábban.
Végül Putyin ostoba, öngyilkos, prosztó rezsimje nemkívánatos árulónak minősítette Gluhovszkijt, aki egy generációnak hozta el a hírt, hogy Oroszországban igenis van élet, vannak nagyszerű dolgok és emberek, hogy élnek dolgozók ott, költők is bűntelen. Hogy kár volna érte.
Hogy Oroszország nemcsak primitív propaganda, gyűlölet, frusztráció, műveletlenség, erőszak, diktatúra és rozsdás elmaradottság. Hanem finom lelkek hazája is, akik a mutánsokat is megpróbálják megérteni, és akiknek eszükbe jut egy régi dal a leszakadt hidak alatt.
De hát így járt Szorokin, előtte Szolzsenyicin, és maga Dosztojevszkij, és Sosztakovics, Prokofjev… Ezeket a beteg nemzeteket pontosan azok tartják életben, akiket árulónak bélyegeznek. Ők az utolsó hírvivők, az igaz emberek Szodomában. Ők a legnagyobb hazafiak, nem azok, akik kiátkozzák őket.
Minden hasonlóság ostoba, öngyilkos, prosztó kelet-európai rezsimekkel a véletlen műve. Vagy mégse.