A marxista történetírásról

Posted by

Gyáni Gábor

A NER propagandájának a szellemét közvetítő mai történeti közbeszéd szüntelenül a marxista–leninista történetírás „akadémiai fellegvárát” kárhoztatja a neki nem tetsző történetkép hirdetéséért. Túl azon, hogy harmincvalahány évvel a politikai rendszerváltás után egy ilyen vád vagy gyanú erőtlennek tetszik, számot kell még vetni azzal is, hogy létezett-e vajon egységes és egyöntetű marxista nézetrendszer a történelem dolgait illetően.

Mindazok dacára, hogy a marxista–leninista történetírás kánonja mindig az egyöntetű, egyhangú történetírói beszéd követelményét és állítólagos létezését szorgalmazta, arra a kérdésre, plurális volt-e a marxista történetírás, egyértelmű igennel válaszolhatunk.  Ez abból is következett, hogy a semmiből kellett volna a negyvenes évek végétől megteremteni a szemléletében egyívású szaktudományt, ami eleve lehetetlen vállalkozásnak tetszett, két okból is. Az egyik, hogy némely általános elvi iránymutatások ellenére (az osztályharc és az anyagi tényezők prioritása) a vállalkozás bizonytalan lábakon állt. Nem lehetett teljesen irányadó e tekintetben a szovjet történetírás sem, amelyet kezdetben nem is igen ismertek a magyar historikusok; ráadásul minden történetírás nemzeti narratívákat dolgoz ki, márpedig minden nemzet története valamelyest egyedi entitás. Továbbá: minden valamirevaló empirikus tudás forrása az ún. polgári történészektől származott, és a matériából kellett volna kifaragni a merőben másmilyen történetszemlélethez igazodó történeti elbeszélést. Ehhez pedig olyan tényanyag ismeretére lett volna szükség, amely kezdetben és végső fokon talán soha nem állt történészeink rendelkezésére.

Mindenesetre már az ötvenes évek elején megindult ennek az empirikus tudásnak a módszeres előállítása, a parasztság és a munkásság osztályharcos szemléletben fogant dokumentált feltárása. Ötéves tervek fedezetében munkaközösségek alakultak, amilyen a Székely György által 1952-ben életre hívott és általa irányított, a középkori jobbágyság történetét feltáró munkaközösség is, amely anyaggyűjtést végzett és tanulmánykötetekben dolgozta fel a témát (Tanulmányok a parasztság történetéhez a 14. században, 1953). Jellemző, hogy ezt a munkát is az ún. polgári történészekkel végeztették el, azokkal, akik értettek a szakmához, ugyanakkor szigorúan a marxista–leninista irányelvekhez kellett magukat tartaniuk.

A kánont megszabni hivatott történészek azonban már kezdetben sem voltak teljesen egységesek. Jól példázza ezt a magyar őstörténetírás körül lengő kánonharc is, az első Molnár Erik-vita 1950-ben. Molnár az 1949-ben megjelent A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig című munkájában marxista–leninista szellemben próbált eljárni a magyar középkort tekintve, ez azonban eszmetársai heves bírálatát váltotta ki. A Központi Előadói Iroda munkatársainak nevében Andics Erzsébet által megfogalmazott verdikt szerint Molnár nemzetietlen osztályharcos történetképe nem a marxista–leninista nemzeti történetírás iránt támasztott igényeket fejezi ki. Így gyűrte maga alá Molnár ortodox marxizmusát a Révai-féle nemzeti osztályharcos szemléletmód. A második, a hatvanas évekbeli Molnár Erik-vita során mondhatni megismétlődött a korábbi forgatókönyv azzal a különbséggel, hogy a Révai-féle történetszemlélet ekkor már nem élvezett hivatalos politikai támogatást. Ennek ellenére Molnár ezúttal sem lett a terep ura, egyedül maradt a nézeteivel, bár kétségkívül akaratlanul is elvetette a Szűcs Jenő-féle nemzetfogalom gondolati alapjait, amely azonban már messze esett Molnár obskurus dogmatizmusban fogant felfogásától.

A középkort illetően később sem sikerült maradéktalanul egyetlen szellemi egységfrontba tömöríteni a történészeket, amit Elekes Lajos, a későbbi kánonteremtő historikus, a magyar őstörténet kapcsán pedig Bartha Antal oly nagyon szorgalmazott. Mindketten a szovjet történetíráshoz igyekeztek igazodni, szemben a továbbra is az akadémiai történetírás színeiben megszólaló Györffy Györggyel vagy Makkai Lászlóval, akik vagy nem tartották magukat a marxista ortodoxiához, vagy a mimikri módján színlelték csupán annak hű követését. Jellemző, hogy Bartha még 1968-ban is úgy találta, hogy noha „a feudális magyar állam kialakulásával foglalkozó kutatásaink alapját a marxista államelmélet képezi. A magyar állam genezisét illetően mégsem beszélhetünk egységes felfogásról, bár a nézeteltérések a marxista szemléleten belüliek.”

A hivatalos akadémiai történetíráson belüli megosztottság elsősorban nem is a középkor, hanem a kora újkor és kivált a modern kor tekintetében volt a legerőteljesebb. A fő szemléleti töréspont a Habsburg-ellenes „nemzeti” felkelések vitatott megítélésében, valamint a második jobbágysággal magyarázott kelet-európai elmaradottság értékelésében bújt meg. Ami az elsőt illeti: közismert a nemzeti függetlenségi történetszemléletet továbbra is éltető Révai-féle marxista–leninista felfogás harca azzal a történetszemlélettel, amely a labanc történetírás hagyományát látszott folytatni, immár úgyszintén kimondottan marxista köntösben. Az első marxista–leninista szintézis, az 1964-ben megjelent kétkötetes Molnár Erik-féle Magyarország története egyes fejezeteit az inkább a kuruc felfogáshoz húzó történészek jegyezték (R. Várkonyi Ágnes, Szabad György), más fejezeteket viszont az inkább a labanc felfogással rokonítható historikusokra bízott a szerkesztő (Hanák Péter, Ránki György és Berend T. Iván). Ebben az ellentéteket összebékíteni vagy inkább eltüntetni igyekvő integracionális tudománypolitikai szándék jutott leginkább kifejezésre; ez abban is megnyilvánult, hogy a szemléleti pluralizmust vagy vitát a retorikai tompítással próbálták eltüntetni.

Miután a hatvanas években kánonná emelték Pach Zsigmond Pál elkanyarodás-elméletét, amely minden egyéb felfogást kirekesztett, annak a kritikája csak implicit formában szólalhatott meg. Ezt a kritikát elsősorban Varga János fogalmazta meg a Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 című 1969-es könyvében, ahol a szerző 250, empirikus fejtegetésekkel teli oldalt szentelt annak, hogy bebizonyítsa: a XVII–XVIII. században ténylegesen voltak hazánkban szabadmenetelű jobbágyok. Ez nyílt cáfolata volt a domináns robotoltató majorsági gazdálkodás Pach-féle posztulátumának, jóllehet Varga egy szóval sem utalt eközben arra, hogy hatályon kívül kellene helyezni Pach felfogását, amelyről még említés szintjén sem esett szó a könyvében. Noha ezt a rejtett szándékát a szerző egy jóval később nekem írt levelében is megerősítette, hozzzátéve: nem volt mersze nyíltan hadba szállni Pachhal.

A magyar történetírás szemléleti megosztottsága a kiegyezés megítélésében volt a legnyilvánvalóbb, amely a legszínvonalasabban Szabad György által képviselt függetlenségi történetszemlélet és a főként Hanák Péter, Ránki György, Katus László és Kosáry Domokos által kimunkált Habsburg-barát felfogás vitájában csúcsosodott ki. Ez közismert tudománytörténeti fejlemény, szükségtelen tovább foglalkozni vele. Még ma sem könnyű azonban eldönteni, hogy ki képviselte itt a mainstream irányvonalat. Szabad György úton-útfélen azt állította, hogy a Hanák- és Ránki-féle tábor, vagyis az akadémiai Történettudományi Intézet képviselte a „hivatalos” felfogást. Ehhez képest a marxista történeti kánont fémjelző országtörténeti szintézisek, mindenekelőtt a Molnár Erik szerkesztői nevével összekapcsolt 1964-es munka, az 1972-es egyetemi tankönyv IV. kötete, továbbá a tízkötetes Magyarország története 6. kötete a neoabszolutizmust és a kiegyezés létrejöttét tárgyaló fejezeteinek a szerzője minden esetben Szabad György volt! Sőt az 1964-es kötetben Szabad volt a dualizmus első negyedszázadáról szóló rész szerzője is. Márpedig Szabad sohasem rejtette véka alá a szemléletmódját. Ha tehát a kánonteremtő munkákban leginkább az ő hangja hallatszott, akkor talán mégis ő képviselhette akkoriban az uralkodó kánont.

Olykor viszont az is bizonytalannak tetszett, hogy ki képviseli mind közül az autentikus marxista felfogást. Erre utal a Ránki–Tolnai-vita is 1968-ból, amely az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági teljesítményéről szólt. Tolnai György a maga Ránkit érintő kritikájában azt sugallta, hogy Ránki elhajlik a marxizmustól; a megtámadott pedig a maga viszonválaszában kétségbe vonta Tolnai okfejtésének a tudományosságát, mondván: „két kiragadott Lenin- és egy Marx-idézettel nem oldható meg a történelem tudományos vizsgálata, szükség van ehhez az ún. polgári tudomány újabb eredményeinek a beható ismeretére is”.

A kortárs polgári történettudomány hasznosítása már a hatvanas években napirendre került, amit számos további példa is bizonyít, mint Szűcs Jenő, Makkai László, Zimányi Vera, Ránki György, Berend T. Iván, Katus László, Hanák Péter és mások akkori munkássága. Ez pedig tovább pluralizálta a hazai történetírói gondolkodást, amely tendenciaként idővel fokozatosan tovább mélyült az 1980-as évek végéig.

A történetszemléleti megosztottság a XX. század történetével kapcsolatban is fennállt, még ha az ideológiai fékek ez esetben közvetlenebbek voltak is, és egyúttal a homogenitás irányában hatottak. Valójában jelentős változáson esett át a Horthy-kor történészi megítélése. Az ötvenes években még a Hor­thy-kort illető fasizmus fogalma dominált, ez a megítélés a hatvanas évek elejétől kezdett erodálódni. Ránki György 1962-ben kijelentette, hogy a Horthy-kori magyar politikai berendezkedés nem tekinthető fasisztának, mivel a rendszernek szilárd bázisául szolgált a forradalom táborából az ellenforradalom oldalára átálló kispolgárság, kivált a parasztság, és ugyanakkor a középrétegek további csoportjai is alkotmányos módon, választások útján támogatták a politikai hatalmat. Az évtized közepén a Hor­thy-kori elitről a Történettudományi Intézetben rendezett tanácskozáson már azok a historikusok voltak túlsúlyban, akik egy konzervatív politikai rendszer belsőleg tagolt elitjéről és nem pedig a nagybirtokos (az arisztokrata) és a nagyburzsoá uralkodó osztály által együttesen felügyelt államról beszéltek. Lassanként kialakult a konszenzus abban a tekintetben, hogy a Horthy-kori politikai rendszer egy liberális alkotmányos elemeket is magában rejtő tekintélyuralmi szisztéma volt, amely nyitottnak mutatkozott a szélsőjobboldal irányában, de zártnak bizonyult a baloldal felé. Ezt a felfogást a legkövetkezetesebben Romsics Ignác képviselte az 1970-es évek végétől – bizonyos viták közepette.

Nem mindenki osztotta ezt a koncepciót, így a párttörténészek és a dogmatikus marxista–leninista történészek változatlanul a Horthy-fasizmus koncepciójához ragaszkodtak; ez utóbbi tábornak Nemes Dezső pártmunkás („tudós”) volt a legtekintélyesebb szószólója, aki még a nyolcvanas években is emellett érvelt.

Megosztottság volt továbbá a munkásmozgalom történelmi szerepének az értékelésében is, amennyiben a párttörténészek (és a tudományos szocializmus egyetemi oktatói) jottányit sem engedtek ortodox felfogásukból; az akadémiai mainstream történetírás ellenben meglehetősen visszafogottan kezelte a munkásság osztályküzdelmeinek kérdését. Jellemző, hogy az egyébként párttörténész Borsányi György már jóval azelőtt maga is az utóbbiak felé húzott, hogy megírta volna a később hivatalosan kiátkozott Kun Béla-könyvét. Fennmaradtak tehát bizonyos tabukérdések, amelyek egy része már szintén vita tárgyát kezdte képezni, más részük szilárdan őrizte érinthetetlen tabujellegét (a második világháború, a Szovjetunió szerepe hazánk életében, 1956).

S mivel magyarázhatjuk, hogy a folyton erőszakolt világnézeti és történetszemléleti egység ellenére is léteztek bizonyos gondolati pluralizmusok? Részben ad csupán erre magyarázatot, hogy a kezdetben még legyűrni kívánt polgári történetírás egynémely képviselője idővel elfogadottá vált akadémiai körökben is, mint Szabó István, Mályusz Elemér, Kosáry Domokos vagy Benda Kálmán és Barta István. Ők valóban nem echte marxista–leninista szellemben írták ekkor sem a történelmet, bár vitathatatlan, hogy közülük egyesek, leginkább talán Kosáry, valamelyest azért közelítettek a marxizmushoz, legalábbis színlelték ezt az orientációt.

Ki kell emelni az 1956-os töréspont súlyát. Amikor a forradalomhoz vezető erjedési folyamat során a Petőfi Kör történésztanácskozásán össztűz alá került a Révai és Andics nevéhez köthető dogmatizmus, akkor már sokak számára nyilvánvaló volt, hogy később sem feltétlenül az ő kezükben marad a szellemi irányítás. Valóban így is történt, hiszen ’56 után Molnár Erik, a bukott politikus, és vele együtt Pach Zsigmond Pál, valamint az általuk pártfogolt fiatalabb történészgárda került előtérbe, amely hamarosan nyitottnak mutatkozott a kurrens nyugati polgári tudományosság iránt is. Korántsem véletlen, hogy a Ford-ösztöndíjasok között megtalálhatjuk Ránkit és Berendet is, akik az Egyesült Államokból hazatérve, majd itthon hamarjában vezető tudománypolitikai pozíciókba kerülve, messze nem a dogmatizmus szellemét élesztgették vagy ápolták tovább. Idővel gyorsan és látványosan kitágult a magyar történetírás számos műhelyének a szemhatára a nyugati ún. polgári tudományosság befogadásával és adaptálásával. Ez főként a struktúra történetírás térnyerését hozta magával, első helyen a gazdaságtörténet-írás fellendülését, majd a társadalom- és mentalitástörténet kibontakozását eredményezve, de a történeti demográfia is ennek az olvadásnak a jegyében vert gyökeret idehaza, a KSH-ban. S végül, a nyolcvanas években színre lépett a később Hajnal István Kör által képviselt fiatalabb történészgeneráció is, amely nyíltan meghirdette a maga ellenkulturális tudományos programját.

Ez a sokrétűség és nyugatosság, amelytől olykor a leplezetlen rendszerkritika sem volt teljesen idegen, folytonos harcok, feszültségek és időnkénti hatalmi ellenreakciók terében létezett. A rejtett, ámde nyilvánvaló politikai konnotációt jól példázza a Közép-Európa versus Kelet-Európa koncepció hívei közötti vita a nyolcvanas évek derekán, amelynek az akadémiai Történettudományi Intézet adott otthont. A Közép-Európa történeti vízió jegyében fellépő Szűcs és Hanák antikommunista és antiszovjet jelentést kölcsönzött a koncepciónak, a Kelet-Európa-hívők viszont, akaratlanul is a geopolitikai status quo hallgatólagos elfogadóinak a szerepébe kényszerültek.

Kétségkívül létezett tehát valamiféle pluralitás a Kádár-kori történeti diskurzusokban, azt azonban ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy a szabad véleményalkotás korát éltük volna akkoriban.

(A kádárizmus magyar modell? Kádár-korszak, kádárizmus, korlátozott mozgástér: magyar modell? címmel 2022. szeptember 1–3. között Miskolcon rendezett országos jelenkortörténeti konferencián elhangzott előadás.)

Megjelent az Élet és Irodalomban

Címkép: Kultúrális marxizmus (Danube Institute)