Nagyszerű levelek

Posted by
Gábor György
>A levél az egyik legrégebbi irodalmi műfaj, amelynek sok alműfaja van, fiktív és misszilis, hivatalos és magánlevél, nyílt levél és költői levél etc. Cicero, ifjabb Plinius, Szent Pál, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Sziénai Szent Katalin, Petrarca, Vitéz János, Mikes Kelemen, Voltaire, Diderot, II. Katalin, Kazinczy, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Goethe, Schiller, Thomas Mann, Kerényi Károly, Hannah Arendt, Karl Jaspers – és sorolhatnám vég nélkül – levelei ismeretében sokkalta többet tudunk a világunkról: történelemről és politikáról, tudományról és művészetről, gondolkodásról és mindennapi életérzésről, örömeinkről és bánatainkról, reményeinkről és csalódásainkról, történelmi korokról és a benne élő emberről.
Sok irodalomtörténész állítja, hogy a levél műfaja véget ért az internet megjelenésével, ugyanis ettől kezdve a levél a gyors, olykor egyszavas közlendők terrénumává vált.
Én nem hiszek ebben! Épp az elmúlt napok során, a tanárok és diákok megmozdulásaival párhuzamosan több fantasztikus levél jutott el hozzám és másokhoz, köszönhetően annak, hogy a levelek szerzői – nagyon helyesen és nagyon bölcsen – a hivatalnak címzett leveleiket közzétették. Hivatalos levelek, de kivétel nélkül mind közügyeket érintenek, vagyis valamennyiünkre tartoznak, ahogy azt a levelek írói maguk eldöntötték.
Mentalitástörténészek szokták emlegetni, hogy – egyfelől – mennyire szerencse, hogy egyes országokban hamar kialakultak a személyes, individuális, polgári öntudat különböző formái, s a nagyszámban fennmaradt viszonylag korai levelekből pompásan kiolvasható egy-egy társadalom mentális rajzolata, míg – másfelől – azokban az országokban, ahol a megkésett fejlődésből fakadóan a polgári öntudat csak későn alakulhatott ki, a levél személyes műfaja sem terjedhetett el, így ezeknek az országoknak a mindennapi gondolkodása, érzületei, mentalitása alig-alig tanulmányozható.
A mostani levelek, amelyeknek írói legfőképp tanárok, pedagógusok, de akad közöttük szülői levél is, elképesztően szépen és elegánsan tükrözik íróik személyes öntudatát, privát kurázsiját, eltökéltségét, hivatásuk, valamint az általuk oktatott diákok és az ország jövője iránt érzett felelősséget. Igazi polgárok: tisztában vannak a jogaikkal, tisztában vannak a kötelességeikkel, elvégre ezeknek a kötelességeknek kívánnak (kívánnának) minél teljesebben megfelelni, van bennük szakmai alázat, ami híján a kóklerek ismerszenek meg, s a nélkülözhetetlen elkötelezettség, amely a szó legnemesebb értelmében teszi őket igazi tanárokká, pedagógusokká. A félelmet (ki nem fél egy diktatúrában?) legyűri bennük a hivatástudat, s az, hogy tisztában vannak szerepükkel és fontosságukkal: nélkülük nincs jövő, legfeljebb a totális elhülyülés, az eljelentéktelenedés, a negyedosztályúságra ítéltség, s gyermekeinknek már a jelenben kizsigerelt, ellehetetlenített, sorstalanná tett jövő juthat csak, semmi egyéb.
Ezek a tanárok épp ellentétei a címzetteiknek, a hatalom cinikus, gyáva és jellemtelen kiszolgálóinak, a „nem én tettem, hanem parancsba adták” örök cselédmentalításnak, a „ha nem én lennék itt, sokkal rosszabb dolgotok lenne” egypártrendszerből is jól ismert, velejéig hazug önámításnak, valamint a „de hiszen ezt kell tennem, mert ezt mondja ki a törvény” faluvégi fiók-kafkaiságnak, mintha a törvény örök volna, Istentől kapott és változtathatatlan, s mintha azt nem az ember alkotta volna meg.
Két világ feszül most egymásnak: a hatalom világa, amely félrevezet, hazudik, amely az oktatáshoz semmit sem konyító, kizárólag az erőszakhoz értő embert helyezett az oktatás élére, ezzel is kifejezésre juttatva mély megvetését, érdektelenségét és teljes közömbösségét a XXI. század világához elengedhetetlen felkészültség iránt, valamint az önálló véleményen és meglátásokon alapuló gondolkodást illetően, egyúttal félreérthetetlenné téve a tudással kapcsolatos privát szándékait: tudniillik saját gyermekeinek lopott pénzekből biztosítva a megfizethetetlen bel- és még drágább külföldi lehetőségeket, az itthon maradottak értéktelen porontyait pedig az örökös cselédsorra utasítva. S e hatalom mellé rendelt kiszolgálók azok a tankerületi vezetők, akik a kormányrendeletben foglalt feladatukkal és kötelességükkel mit sem törődve szakmányban rúgják ki és fenyegetik meg a pályán maradt, elszánt, a megalázó és ellehetetlenített körülmények ellenére is tanítani akaró, tanítani vágyó, hivatásukat gyakorolni kívánó tanárokat, mintha a fenyegetőzés, a zsarolás az állandó létbizonytalanság közepette lehetne bármit is szabadon, normálisan, teljes szívből és erőből végezni.
„Jelképek erdején át visz az ember útja” – írta Baudelaire a Kapcsolatok című szonettjében. S valóban: mennyire jelképes, hogy a legbőszebben kirúgó és szakmányban fenyegetőző tankerületi vezető, aki nem mellesleg állítólag etika szakon végzett, etika (!!!) szakos diplomáját – amint hírlik – a létező legetikátlanabb módon, plagizálással, azaz lopással, vagyis más szellemi tulajdonának törvénytelen elsajátításával szerezte meg. És ő e hatalom oktatási rendszerének egyik oszlopa, fenntartója és szilárd támasza.
Ha eljön ennek az ideje – és mindenki megnyugodhat: el fog jönni, ez egészen biztos – ezek a levelek a jelen Magyarországának, a szervezett aljasságnak és a nagyszerű személyes ellenállásnak a legfontosabb dokumentumai közé tartoznak majd.
Ideje volna persze az agyonszervezett aljassággal szemben a megannyi nagyszerű személyes ellenállásnak is egységes és minél teljesebb szervezett formát öltenie.