Tízezer méter mélyről feltörő kedvesség

Posted by
Lackfi János
>Hogy lehet egy nőnek ennyi arca? Lili reggel-délben. Maszatos sminkkel, smink nélkül. Nyűtt arccal, kipihenten. Szőkén, barnán, vörösen. Lili müzliszeletet eszik. Ha bunkó lennék, mondanám, lennék müzliszelet. De csak gondolom. Lili vizet is különlegesen iszik. Teste 95 százalékban víz. Karcsú vizespalack. Lili rúzsa a palack száján.
Mindezt félpillantásokból rakom össze. Jövök-megyek, vécére, kávéautomatához, fénymásolóhoz, a ballonhoz, amelyből hideg víz csobog.
Odamosolygok. Kapok cseremosolyt. Szórakozottat, fáradtat, kedveset. Lili szakmája a kedvesség. De az ember nem úgy van huzalozva, hogy nullhuszonnégyben céges kedvességet sugározzon a látogatókra, a kajafutárokra, a postát hozókra, a munkatársakra, a főnökökre, a takarítókra, a tárgyalópartnerekre, vendégekre. Persze nem kell mindenkire ugyanolyan intenzíven sugároznia. Rám például elég, ha párakapu-mennyiségben permetez, csóri informatikus vagyok. Egy a sok közül. Fejlesztgetek, nem túl hatalmas tempóban, meglincselnének a többiek, ha indokolatlan sebességgel dolgoznék. Túl lassan se jó, a számok el ne maradjanak… Közepesen nyomom, viszont így sok szabadidőm képződik. Netezni óvatosan, mert kiszúrják. Jövök-megyek, vécére, kávézni, vizet inni. Kitöltöm az időmet. Remélem, nem rögzítenek mindent ipari kamerákon, s nem elemzik, hányszor jártam körbe a Földet ezekkel az unaloműző sétákkal. Pontosabban izgalomkergető sétákkal. Az izgalom tárgya Lili. A kölyökoroszlán, a csodálkozó kismaki, a lusta cica, az éber kutyus. Szememmel mindig új fotót készítek róla, van mit nézegetni fejben. Mobillal is csináltam párat stikában, otthon azt bámulom.
Ha én lennék a Zsombi, elhívtam volna randira. A fickó ki van gyúrva, lába és mellkasa szőrtelenítve. Vállán sokárbócos hajó hasít a végtelenbe. Hátán tigris hörög. Alkarján bölcs idézet hibás angolsággal. Informatikusnak béna, én kotrom el utána a szemetet, a kisfőnök le ne szúrjon. Srácnak roppant helyes, ezt Lili rajongó tekintetéből látom. De Zsombi magába szerelmes. Vagy talán van egy gumi-Barbija odahaza, s beéri avval. Lilire rá se néz. Vékony recepciós lányka, se kigyúrva, se feltöltve. Én azért feltöltöttem a szerveremre, sok-sok példányban.
– Légyszi, segítenél?
Úristen, ez nekem szólt! Megszólított!
– Igenigenigen? – Nálam készségesebb majmot…
Kiderül, kifogyott a ballon, vagyis a víz. Megtenném-e, hogy a gigászi, üres műanyag-buborékot leszerelem, és hozok újat a kisraktárból? Ezt se tudtam, hogy van ilyen a világon, kisraktár… Nem is érdekelt. Most iszonyúan érdekel. A világ legérdekesebb helye. Mint medvekucsmás királyi testőr, díszlépésben elvonulok a kiürült gallonnal Lili simogató tekintete tüzében. Jó, max elismerő… Hozom is könnyedén az újat. Tizenkilenc liter, összetojom magam.
– Nem nehéz? – Lili pillái kolibrit játszanak.
– Á, dehogy – szuszogom. És felküzdöm. A helyére. Azt hittem, elpusztulok. A Hochstappenkreutzot 1872-ben hódította meg először hegymászó. Varázsosan érintetlen alpesi forrás. Folyamatos ellenőrzés alatt álló prémium minőség. Lili több ezer méter mélyből feltörő, kristálytiszta tekintete.
Köszöni.
– Elfogyott – nyögöm ki. Tényleg, ez az utolsó ballon. A kisraktárban. Rendelni kéne újat. Mert aztán nem lesz.
– Hú, nem tudom, hogy kell. Még sose csináltam ilyet – Lili elpirul, ez is piszok jól áll neki.
– Semmi az egész. Majd én megoldom – vagánykodom. Jutalmam elismerő tekintet. A Férfi, Aki Megoldja! Jee! Minimum Bruce Willisnek érzem magam.
Lefotózom mobillal a víz címkéjét, Hochstappenwasser Kft. Hungary, gyerekjáték.
– Kézcsókolom, balloncsere-ügyben telefonálok, itt az offisz a Szent István körút ennyiésennyiben. Mikorra hozzák? Visszahív? Köszönöm, várom.
Loholok tudósítani Lilinek: ezek engem mindjárt visszahívnak. Kábé úgy vezetem elő, mintha most kaptam volna Nobel-díjat asztrofizikából. Vagy a legsármosabb férfiszínésznek járó Oscart.
Zavartan csörögnek rám, az érintetlen természet varázsos kincséből nagyon szívesen, csak nem vagyunk rajta a listán. Biztos félreértés.
– Mi mindig az önök vizét ittuk. Már Anjou Károly idejében. Már a vikingek alatt. Már Neandervölgyben is.
Semmi gond, simán felvesznek a listára, kinek a nevére szóljon a megrendelés, milyen mennyiségre lenne szükség? Hopp-hopp, kapok észbe, szaladok Norbihoz, a kisfőnökhöz. Ő jó fej. Nem úgy, mint az a pszichopata, emberevő Kornél, a főfőnök. Ha átsistereg az irodán, lapul mindenki. De hiába, mert úgyis kiszúrja aznapi áldozatát. Reménytelenül alacsonyan helyezkedünk el a táplálékláncban.
– Izé, Norbi, intézni kéne az ivóvizet. Elfogyott, de rendeltem, csak hogy mennyit, és kinek a nevére…
– Várj-várj-várj, mióta lettél vízfelelős?
– Nem, csak elfogyott, és Lili…
Uhh, bár haraptam volna le a nyelvem! Én barom, méltó vagyok a kínhalálra, elárultam a legdrágább lényt a világon!
Norbi bizarrul néz rám, sóhajt, felveszi a telefont, int, hogy húzzak.
Fél óra múlva én és Norbi lehajtott fejjel állunk Kornélnál. Üvölt, mint állat. Hogy mit képzelünk, mit kavarjuk a káoszt? Ki hatalmazott fel? Úgy vág ki minket, mint a taknyot! Mégis kinek képzeljük magunkat? Bocsánatkérést dadogva kotródunk el.
Norbi suttogja el, hogy Kornél, amilyen sóher, ezen spórol. Mennyit? Pár ezrest. Ami neki apró! Az alpesi ballont megtartotta menőzésből, de kéz alatt szerzi az olcsóbbat valami havertól. Feltöltik, mikor senki se látja. Én meg belecsaptam a mocskos lecsóba.
Lili nincs többé. Se reggel, se délben. Se maszatos sminkkel, se smink nélkül. Se nyűtt arccal, se kipihenten. Se szőkén, se barnán, se vörösen. Elnyelte a föld. A hülyeségem. Kornél szemétsége. A tízezer méter mélység, ahonnan feltör a vízér.
Egy dobásom van még. Aztán repülök. Oda, ahova Lili. A sehovába.
(Ez az írás is BEJGLIKÖZTÁRSASÁG című kötetemben olvasható. Még nyolcvan sztori, a valóság minden színében és változatában. Szeressétek!)
Címkép: Chad Knight