Társművészet

Posted by
Fáy Miklós

Azt hiszem, ünnepelni még nem tudunk. Vagy nem mindig. Ahogy mondani szokás, szürreális látvány volt, bár engem inkább a régi csehszlovák filmekre emlékeztetett, ahogy a Fesztiválzenekar koncertje előtt a helyettes államtitkár a zenekar Gramophone-elismerésének (az év zenekara) örömére Reményik Sándort szavalt, méghozzá nem is csak úgy, államtitkárosan, hanem mint az iskolai ünnepségek hőse, hosszan és átéléssel. Amikor odaért, hogy „legyek kendő, mely könnyet letöröl”, lehunyta a szemét, és bólogatott, ahogy Koncz Zsuzsa szokta, amikor azt énekli, hogy „lesznek még szép napjaink”. Nekem egyébként tetszett.

Egyébként az egész koncert is tetszett, a ritkaságok (Ljadov és Rachmaninov 3. szimfóniája) között Prokofjev Első hegedűversenye, Alina Ibragimova szólójával, azzal a megnyugtató tanulsággal, hogy a ritkán játszott műveket nem véletlenül játsszák ritkán, és ez még nem is feltétlenül értékítélet. Lajdov elsikkadt, mint rövid első szám, a közönség még nem tért magához az ünnep okozta meglepetésből. Rachmaninov azt írta a szimfóniája végére, hogy: „Befejezve. Hála istennek.”, és pont ezt éreztem én is a koncert végén. Folyamatosan tanulom Rachmaninov csodálatát, de tegnap elakadtam a fejlődésben. Köztük Ibragimova meg szebben játszik még a hírénél is, könnyed, lágy, pontos, erőszakmentes, puha, ha lehet ezt mondani. Ellentéte annak, amit Prokofjevről gondolni szoktunk, de rögtön meg is győz: nem biztos, hogy az az igaz, amit gondolni szoktunk. Ha tudnám, hogy ma is lesz szavalás, bizony mennék ma is.

Címkép: Hegedűs a Fesztiválzemekarból