A magány alakzatai

Posted by
Lackfi János
>Milyen gazdag mintázatú a magány! Pedig kétségbeesett pillanatainkban úgy érezzük, végtelenül egyforma és unalmas. A társasághoz a vidám felszabadultság érzetét kötjük, nem tévesen ugyan, de mégis egyoldalúan. Hiszen hányszor kerülünk a legkietlenebb belső pusztába egy zsivajgó összejövetel vagy buli kellős közepén, s hányszor mérgesednek el családi vagy baráti összejövetelek az elviselhetetlenségig!
Minthogy nagy és zajos családban élem életem nagyobbik részét, magánytapasztalataim általában egy-egy külföldi utazáshoz köthetők. Jó most újra bejárni párat, fejben utazni kicsit.
Irodalmi konferenciára röppentem Helsinkibe, és a menetrendek önkénye következtében két nappal korábban értem a városba, mint az a kolléganő, aki a napidíjat hozta. Ma rákérdezni sem átallnék, de akkor szégyelltem csóróságomat, nem firtattam, mikor jön a pénz, gondoltam, kihúzom minimálban. Talán még bankkártyám sem volt, s ha volt is, annyira szűken éltünk, hogy teljes esztelenségnek tűnt költekezésbe fogni egy méregdrága városban. Hősies magánykalandomat tehát a pénztelenség réme tetézte. A hotelreggelit hamisítatlan kelet-európaiként rendesen megvámoltam, zakóm puffadozott a keménytojástól, zsemléktől, papírszalvétába göngyölt felvágottól-sajttól, a belső zsebekben pedig szolgálati fegyver gyanánt lapult két középkaliberű banán. Vacsorára úri nagylelkűséggel megfinanszíroztam magamnak a világ legkisebb méretű, mégis legdrágább hot dogját, melyet kis bódéban árultak a parton. Mellé ingyen tengeri levegő is járt. Hogy éhségemet valahogy becsapjam, a szállodafolyosón álló jégautomata jóvoltából nagy pohár jeges vizeket szürcsöltem. Odakinn fagyott, mégis jól esett, hogy felüthetem valahogy a csapból származó ingyenkincset. Egy doboz Marlborora futotta még, az is kergette az éhséget. A lábbelimre pedig aki ránézett, megvakult, mert ahányszor a folyosón elhaladtam a cipőpucoló gép előtt, sose hagytam ki ezt a tök felesleges, gyerekes luxust.
Ha már nem volt mit ennem, habzsoltam a várost. A látványt, a fényt, a zajokat. A stégeket, ahol szőnyegeiket súrolják a helyiek: a tengervíznél nincs jobb tisztítószer. Az öblöt, mely sóssága ellenére úgy befagy telente, hogy át lehet menni rajta kocsival, a feltornyozott hófalak között. Papa kedvencei ott szokták összetörni a kocsit, a nagy, fehér buckák közt rodeózva. A főtéren telente hóból felépített kápolnát, melyben esküdni is szoktak. Most se hó, se kápolna, csak a virtuális árnya álldogált a hűlt helyen. Százszor elképzeltem, milyen egy olyan házban élni, mely oda rúg ki a tengerre, és az erkélyről mondjuk arra a cölöpre látni, melyhez az ember saját hajója van kikötve. Tavasszal a finnek bediliznek, szabadságot vesznek ki, motorcsónakjaikat megrakják sörrel, és bejárják a kismillió szigetet. Mindenhol partra lehet lépni a kirándulók íratlan szabályait betartva, kijelölt helyen tábortüzezve, szemetet összeszedve. Izgalmas koktéllá keveredett bennem ismerős és ismeretlen. Az ablakok akváriumában mindenki mosogatott, vacsorázott, vitatkozott, csókolózott, pofozkodott, matekleckét írt, tizedszer fogott bele egy zongorahangsorba, ugyanúgy, mint bárhol máshol a világon. Közben egy szót sem értettem az utcai beszélgetésekből, és a kikötői piac kocsonyásan egymásra tornyozott bandzsa, rikító, szigonyorrú, baltapofájú, agresszív vagy épp bugyuta kinézetű halaiból is alig ismertem párat. Döbbenettel csodálkoztam rá egy csomó Kós Károly-stílusú házra, nem tudtam, hogy építészünk járt ott ösztöndíjjal, s eltanulta szépen a helyiektől a népi formakincs újrahasznosítását. Ortodox keresztelőre is betoppantam véletlenül, a kis pucér test alámerült a fémmedencébe, s közben a hívek jóvoltából spontán négyszólamú énekkel telt meg csordultig a templom – simán elment volna koncertnek is.
Olykor legszívesebben megölelgetném az emberiséget, hiszen ősidőktől fogva együvé tartozunk. Pláne a finnekkel: kala veszi kezi vizi. A következő pillanatban olyan távolinak tűnik minden, csak nézek, mint tyúk a piros kukoricára.
Bulgáriában egy szatírikus hetilap publikációi közül az én novellám nyerte el az azévi díjat, öröm volt rezesbandával, fáklyákkal végigmasírozni Szvistov városán, polgármesterestül, színészestül, gimis szavalóstul, szájamban a boltban vett baklava tömény utóízével. A koszorúzás szigorú rendben ment végbe Aleko Konsztantinov szobránál. Fél órát vártunk a kezdésre toporogva a hidegben, és mikor fesztelenül, simára borotválva becsusszant a tömegben a helyi előkelőségek közé egy filmszínész-arcú középkorú pasas, sejteni lehetett, hogy ő a fontos minisztériumi bácsi. Akinek ott is szabad késni, mint bárhol máshol. Miután koszorúját elhelyezte, már szaladt is. Nyilván a következő koszorúzásra.
A sajtózás, a szavalás a kopottan is méltóságteljes színpadon, mindezek mélységesen ismerősek voltak és mégis egy másik világ morzejelei. Ott álltam, egyszerre jelenvalóként és menthetetlenül távolian. Pont mint amikor kimentünk a Dunához, mely pont azonos a pestivel és mégsem azonos, kétszeresére hízott, számtalan emberi nedvet és hordalékot forgatott magába menetközben. Összetartozunk és mégse tartozunk össze.
Szófiában vendéglőztünk jókat, remekül esznek a bolgár atyafiak, csodás zöldségekkel, sült sajtokkal, pecsenyékkel, végtelenítve. Időbe telt, míg rájöttem, hogy rossz taktikát választok, ha az éppen kihozott fogást el akarom pusztítani, így biztosítva teret a további étkeknek. Micsoda rövidlátó, magyaros becsípődés! A bolgárok folyamatosan hordják az asztalra a legkülönfélébb tálakat, és a nem esnek neki őrült módjára, hanem ímmel-ámmal eszegetnek belőle, olykor két-három óra hosszat is, borokkal, snapszokkal pettyegetve a rituálét. Egyik íróval beültünk valahová, ahol Putyin anyukája frissen festett vörös hajjal, lelkesen nyomkodta a szintetizátort és régi ruszki slágereket zengett Kajénkától Krokogyilig meg vissza. Cimborámat ez kissé idegessé tette, én azonban jól mulattam: az idegennek minden olyan jópofán eredeti.
Egy kis séta keretében elmentem bőrápoló rózsakrémet és gránátalma-kencét venni az otthoniaknak. Ezekben a műfajokban a bolgárok verhetetlenek. Valaki elkísért, hosszan baktattunk Szófiában, kis idegenvezetést is kaptam, zip-fájlban a vérzivataros bolgár történelmet. Melyik templomban mikor robbantottak, melyik cár kiket vakíttatott meg, melyik politikust hol döfte le a merénylője. Már jó pár vasbeton téren és nem kevés utcán áthaladtunk, amikor kiszúrtam, hogy sejtelmesen semmiben úszó tekintettel jó ideje halad velünk párhuzamosan egy lányka. Nem volt szépség, a bolgár Carmeneknek nyomába sem lépett. A mi nyomunkban lépkedett. Seszínű, csenevész kollégistának látszott. Ugyanakkor kedves jelenségnek. Átlagosan volt öltözve, nehéz lett volna bármi kihívót találni rajta. Volt olyan gyanúm, hogy francia társalgásunk mágnese vonzotta ellenállhatatlanul. A kozmetikai boltnál egyedül maradtam, bevásároltam, majd megindultam a hotelem felé. Hoppá, a kicsike valahogy megint előkerült, hopp-hopp, épp arrafelé tartott mint én, de párhuzamos pályán, felém se tekintve. Lemaradtam kirakatoknál, felgyorsítottam, kitérőt tettem egy-egy mellékutcában. Pár perc sem telt belé, mindig újra felfedeztem őt pár méteren belül. Felkavaró és egyben lelombozó is volt, hogy némi euró fejében alighanem megosztaná velem intimitását. Vagyis élete egy részét azzal tölti, hogy bérbe adja az életét, a testét, az arcát, a szemét, a teljes jelenlétét. Ezt teszi persze egy pénztáros, egy villanyszerelő, sőt egy író is valamelyest, de talán egyikünk sem semmizi ki magát ennyire.
Kedvem lett volna akár kifizetni a tarifáját és meghallgatni cserébe történetét, melyben aligha tengtek volna túl azok a szexinek mondott, bugyután hatásvadász elemek, amelyekkel mi, férfiak, túráztatjuk piszkos képzeletünket. Nyilván végtelenül szomorú vagy csak egyszerűen, szárazon reménytelen sorsot gördített volna elém. Az ilyesmin nemigen segít a síkosítás. Persze nem vállaltam volna be kedvéért a hotelbeli ferde tekinteteket sem. Hacsak nem franciaszakos a drága, a nyelvi akadályokon is aligha jutottunk volna túl. Persze gondolom, minden pasinak volna egy ízléstelen ötlete, hogyan hidaljuk ezeket át.
Nem igazán vicces. Egy amerikai fotós végigjárt egy csomó, út szélén magát áruló prostit, megörökítette és vágyaikról kérdezte őket. Volt, aki a gyerekkori plüssmacijáról beszélt, volt, aki egy epershake-ről vagy egy tengerparti napról, az anyukájáról vagy arról, hogy szeretne több időt lenni a gyerekeivel.
Futásnak eredtem akkor, ott, Szófiában, magányom buborékában loholva próbáltam megszabadulni az álmatag, kicsit kedveszegett lánytól, hogy ne kövessen végig, a szállodámig. Maradjon ő is magánya buborékába zárva.
Címfotó: Bárdos Júlia