Romántanárnővel esőben

Posted by
Parászka Boróka
>Gyanúsan felgyorsította lépteit és a nyomomba eredt 1987 késő őszén a romántanárnőm. Hideg eső permetezett, köd volt, reménytelen november. A romántanárnővel kifejezetten nem kedveltük egymást. Én nem tudtam románul, nevetségesen összekevertem a a fogalmak, névmások nemét, rosszul ragoztam az igéket, a szórend sosem volt a helyén, a szavak pedig kínosan lassan jutottak eszembe. Erdélyi magyar kislány voltam, aki a román-magyar határon a magyar tévé adásain nőtt fel. Ő középkorú, szebb reményekkel pályáján vergődő irodalomtanár volt, aki az iskolában nyűggel tanította a Ceausescu rendszerben megszabott tananyagot. Esténként pedig a még megtartott színházi előadásokra, kiállításokra járt.
Még nem sejtettük akkor, milyen tél vár ránk, de már vastagon felöltöztünk. Fűtésről nem is álmodtunk, és azt sem sejtettük, hogy hamarosan beáll az évtized vagy tán évtizedek leghidegebb tele, és leáll az ország. Az iskolában, a színházban, az utcán: mindig borzasztóan vastag kötött pulóverekben, sapkákban tettünk úgy, mintha élnénk. Ide oda botladozó kócos pamutbábok. Tanár és diákj
Már akuttá vált az élelmiszerhiány. Az iskolapadan gyanakodva néztük, ki mit eszik. Jelentős indulatokat váltott ki, amikor az egyik osztálytársnőnk, akinek magas beosztásban dolgoztak a szülei préselt sonkás kenyeret vett elő. Elterjedt a pletyka, hogy a szekutól van. Próbáltam elképzelni, milyen az, amikor a fekete autó a ház elé gördül, a szekus tiszt pedig hóna alatt egy egész rúd sonkaszalámival beoson a magasbeosztású szülőkhöz. Nem tudtam. De nem is vitattam a hírelést.
Amikor beállt a hideg idő, az ónos eső, a Jóbarát folyóiratban pedig szünelenül kezdtek sorakozni a dák-római időkről szóló képregények – ezekben a hős dákok mindig megvédték a külföldi ármánytól az ő tiszta, ősi dák hazájuka – megsokasodtak a román házifeladatok. Bevégezhetetlen leckék, csupa érthetetlen, kusza és bosszantó szöveghalmaz. A kezem rágémberedett a golyóstollra, az agyamat gyötörte a rossz papírra, szellembetűkkel nyomtatott propagandalecke.
Egy románórán kitörtem. Felálltam a padból, és széles mozdulatokkal, ám annál rosszabb románsággal előadtam, hogy nekem ebből elegem van, én ebben a felesleges őrültségben nem veszek részt. Nem teszek úgy, mintha tanulnánk, miközben nem tanulunk semmit.
Az osztálytársaim döbbenten néztek. Nem tudták hova tenni a pimasz bátorságomat. Kínosan rossz nyelvtudásomat láthatólag szégyellték (időnként súgták azért azokat a szavakat, amelyek az istennek sem jöttek a nyelvemre). Az osztálytársnőm, aki sonkaszalámit kapott uzsonnára lebukott a pad alá és kétpofára nyomta magába zavarában a húst – nyugtatta magát. Szemem sarkából sajnos még akkor is láttam, milyen kevés a hússzeleten a zsír, micsoda fenséges színsonka jut ebben a mocsok rendszerben a jóllakóknak. Hogy akadna a torkán.
A lázadásnak nem lett semmi következménye. A romántanárnő rezzenéstelen arccal végighallgatott, és amikor befejztem a kétségbeesett szózatot, ennyit mondott:
– És most térjünk át a következő leckére.
Instant bevezetés a forradalmak fölöttébb kockázatos ám annál feleslegesebb voltába.
Leforrázva ültem vissza, kesztyűs kezemmel elővettem a golyóstollat, rálehelltem a hegyére, és a szokásosnál is vastagabb betűkkel írni kezdtem (Csak 1989 után, és a központi fűtés újraindítása után jöttem rá, hogy a golyóstoll lehelés nélkül is fog a papíron, a pasztástoll – így mondják Erdélyben – akkor is ír, ha nem szuszogunk rá minden mondat előtt).
Órákkal az incidens után ért utol a szatmári főtéren a romántanárnő. Sokáig úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy követ. Féltem a négyszemközti beszélgetéstől és a várható letolástól. Végül belekapaszkodott a könyökömbe és megállított. Ez itt – és karjával körbemutatott a tömeggyűléseknek, betonból épített szocreál téren – nekünk is rossz. Nem rossz, szar! – javította ki magát, és nem tudtam levenni a szemem a nyolcvanas évek szokásai szerint vastagon, akkurátusan ciklámen színűre rúzsozott szájáról. Szar! – ismételte meg a tanárnő. Szarok a leckék, szar a hideg iskola, szar a Jóbarát. Álltunk egymással szemben, farkasszemet néztünk. Finom arcú nő volt, a pamutpulóverein, elszabott vastag kabátján, a ciklámen rúzson is átderengett valami finom, éteri elegancia. Én ezt mind gyűlölöm! – tette hozzá. Arcán végigfolyt az ónoseső, nem törölte le. Nem engedte el a tekintetem. Benyúlt a tásjákába, kihúzott egy Nicolae Labiș kötetet és a kezembe nyomta. Egyszer vége lesz! – ezzel adta át Labișt, fogalmam sem volt, hogy a román irodalmi gyilkosságok, az ötvenes évek leszámolásának egyik áldozatának kötetét tartom a kezemben. Egyszer vége lesz. Van akinek hamarabb, és van akinek később. Van aki túléli, és van aki nem. – Majd ahogy utánam sietett, olyan gyorsan fordított hátat, és tűnt el az őszi ködben.
Nem sokkal az 1989-es forradalom után, a negyvenes évei végén halt meg, valami, a rendszerváltás előtti vészes időszakban elhanyagolt rákban.
Ő volt az első, akitől megtudtam, és akinek el is hittem, hogy lehet másképp is élni, mint ahogy a Ceausescu rendszerben éltünk: mint a giliszták a hideg kövek alatt. Sötétben, hidegben, betevő falat után kutatva.
Sok sok évtizednek kellett eltelnie, míg megértettem, mi volt annak a rendszernek a legnagyobb bűne. Nem az, hogy mi gyerekként alultáplálva, megfélemlítve, különböző rémes egyenruhákba gyömöszölve, pionír alakzatokat formázva, menetelve nőttünk fel.
Hanem az, hogy a tanárainkat, a szüleinket, a körülöttünk élő nőket és férfiakat folyamatosan megalázták. Mint tanárokat, mint szülőket, mint férfiakat és nőket. Nem érdemes felnőni. Gyereknek lenni rémes, de felnőttnek lenni, még annál is rémesebb. Ezt üzente nekünk a Ceausescu rendszer. És ezt láttam az irodalomtanárnő arcán, ahogy állt velem szemben. Arcát mosta a víz, nem tudtam, hogy a novemberi eső vagy a könnyei. Akármi is volt, nem törölte le. Ott állt velem szemben, a tapstéren. Nem védekezett. Sem az eső, sem az őt belülről rágó rák ellen. Legalább én éljem túl – ez volt az egyetlen dolog, amit mondani tudott, ez volt az egyetlen, felvállalható pedagógiai programja, üzenete.
Néha végignézek a saját nemzedékemen, a világon, ami általunk lett olyanná, amilyen. És arra gondolok, mi vagyunk azok, akik a megalázott felnőttek között nőttek fel. És minden pont úgy is van, ahogy akkor azt a diktatúra elrendelte, amire ránevelt, amihez hozzászoktatott.
Ceausescu n-a murit. Ceausescu nem halt meg – még mindig olvasható imitt-amott, az azóta csak romló-omló betonfalakon a falfirka.
Címkép Andrei Pendele, Bukarest,1984