Galóca

Posted by

Konok Péter

>Szóval, akkor gombák, semmi politika; ősz van, eső van, gombaszezon van. Persze, a gombaszezon nem feltétlenül jelent gombát, Isten és a gombafonalak útjai kifürkészhetetlenek, nem úgy például, mint a macskák, akik teljesen kiszámítható alakok, este nyolc körül jönnek vacsorázni, aztán este kilenc körül úgy tesznek, mintha még nem kaptak volna vacsorát, hátha. Van, hogy bejön nekik, akkor baromi elégedettek.
Nos, szóval hiába az ideális időjárás, a perfekt erdő, a tökéletes mező, van, hogy nincs gomba. Vagy hogy éppen ott nincs, ahol én vagyok, mert közben tele a Facebook a mások gombájával, halomban, kosárban, fazékban. Olyan ez, mint a herpesz, együtt kell tudni vele élni, bár néha nehéz.
De nem is ez a lényeg. Tegyük fel, hogy van gomba bőven. Ezt nem csak a Facebookról lehet tudni, hanem az újsághírekből is. Ilyenkor jönnek a gombamérgezéses hírek. Egész családok halnak meg a finom gombapaprikástól.
Rémes.
Az a feneség ezzel, hogy a teljes magyarországi gombaválasztékból igazából egyetlen gomba van, amitől meg lehet halni: a gyilkos galóca (illetve az ő tesója, a fehér gyilkos galóca, de az eléggé ritka). Van még egy-két súlyosabb darab, de azok vagy rossz ízűek, vagy annyit kellene enni belőlük egy halálos mérgezéshez, ami már túlzás. A gyilkos galócával viszont nemigen van kecmec, a nevének megfelelően működik, elég egy pici darab.
Ezért az ember szedjen olyan gombát, amit ismer (nem ördöngösség, komolyan), a többit pedig határozza meg akkurátusan; de egyvalamit baromira ismerni kell: a gyilkos galócát. Mert hát úgy van ez, mint Thatcher miniszterelnökkel, akinek azt üzente az IRA: “Önnek mindig szerencséje kell, hogy legyen. Nekünk csak egyszer.” (Mondjuk, megúszta, de ez más tészta – mi nem biztos, hogy meg fogjuk.)
Bocskor-gallér együtt, akkor galóca; fehér lemezek, zöldes (netán hófehér) kalap – hagyjuk ott (ne rúgjuk fel, nem gonosz: ilyen)! (Vannak ehető galócák is, finomak ráadásul – a gyilkos is az, Európa fuguja, dekadens ínyencek állítólag gyomormosással fogyasztják is, de ez már akkora hülyeség, hogy bele sem akarok gondolni -, ám a rikítóan sárga-vörös császárgalócát leszámítva én nem kísérleteznék, de az meg védett, alig van már belőle).
Ha a gyilkos galócát ismerjük, a legnagyobb veszélyt máris elkerültük. Azért persze, nem árt az óvatosság: én is rohantam már éjfél után az ügyeletre atropin-injekcióért egyetlen parlagi tölcsérgomba miatt, ami a szekfűgombák közé keveredett. “Á, gombásztunk?” – kérdezte az orvos kissé gúnyosan, mikor előadtam, mit szeretnék. De a legtöbb mérges gombától legfeljebb hányunk, vagy vicces dolgokat látunk (én gomba nélkül is szoktam vicces dolgokat látni, csak egyre kevésbé tudok röhögni rajtuk, a hányingerről már nem is beszélve).
Azért ne szedjünk össze minden marhaságot, de gombászni egyszerű és remek dolog. Ismerjük meg a legnagyobb veszélyt, és mindig legyünk gyanakvók.
A gombák roppant őszinték.
Sajnos, a politikáról nem tudok hasonló biztató dolgokat mondani. Ott bármi mérges lehet, semmi sem az, aminek mutatja magát.
Tessék, én is rögtön hazudtam az első mondatban.