Nem segít a munka, sem a család, sem a szerelem

Posted by

  James Hollis: Az élet második fele

Bíró Zoltán István |

James Hollis jungiánus pszichológus, pszichoanalitikus okos, mint Nap – és nem sokat bíz a véletlenre. Az élet második fele című könyvét olyan erős felütéssel kezdi, hogy rögvest eloszlatja az ember önkéntelen idegenkedését az ilyen alcímmel tálalt művektől. Az alcím ugyanis (Út a kiteljesedés felé) leginkább az ezoterika kategóriában versenyző, tömeggyártású életvezetési tanácsadókhoz illik.

Hollis minden bevezető nélkül, azonnal kérdéseket tesz fel a mit sem sejtő olvasónak:

– Mi juttatta el az útján ide, életének ehhez a pillanatához?
– Milyen istenek, milyen erők, milyen családi háttér, milyen társadalmi környezet alakította ki az ön valóságát – támogatva vagy akár korlátozva azt?
– Kinek az életét élte eddig?
– Miért van az, hogy még akkor sem teljesen jó minden, amikor jól mennek a dolgok?
– Miért tűnik oly sok minden csalódásnak, árulásnak, az elvárások megcsúfolásának?
– Miért hiszi azt, hogy oly sok mindent el kell rejtenie mások és önmaga elől?
– Miért tűnik úgy, hogy az élet forgatókönyvét másutt írták, s az ön véleményére szinte egyáltalán nem volt kíváncsi senki?

Telitalálat! A kérdései azonnal szembesítenek – ha kissé direkt módon is – azokkal a tökéletesen elhallgatott témákkal, amelyekről pszichológussal, pappal is nehéz beszélni, mással meg lehetetlenség, mert idiótának néznek. Hollis modora olyan smirgliszerű, mint azé a társasági emberé, aki nem tanult illemet és bármit képes megkérdezni, amikről a jól neveltek diszkréten hallgatnak.

Kiléptet a komfortzónából, úgy kérdez-fogalmaz életünk megkérdőjelezhetetlen szent teheneiről, a párkapcsolatról, a házasságról, a családról.

Minél kényelmetlenebbek ezek a kérdések, annál inkább célba találnak. Ha menekülünk előlük, akkor szinte biztosan. Választ nem kérve csupán felolvastam nyitókérdéseit egy kedves barátomnak: olyan hévvel utasította el a puszta meghallgatásukat, hogy azonnal elhallgattam; nyilvánvaló volt, őt is intenzíven érintik. Beszélgetésünk végén mégis kéretlenül visszatért a könyv kérdéseire: „Bocs, de voltam én eleget depressziós, nem akarok ilyesmiken gondolkozni.”

Dante azzal kezdi alvilági utazását, hogy felismeri: élete delén eltévedt és egy sötét erdőbe jutott.

Hiába minden jó szándék, tudatosság, fegyelem, nem kerülhetjük el, hogy időnként meg ne éljük: össze vagyunk zavarodva, elvétettük az irányt. Unatkozunk, kedélyünk nyomott, csalódtunk magunkban és másokban, szétestek korábban működő terveink és stratégiáink. Az ember azon kapja magát, hogy ilyen kérdések vetődnek fel benne: „Megtettem, amit a világ és saját magam várhat tőlem, de akkor miért nem érzem jól magam a bőrömben?

Szinte mindannyian szembesülünk ezekkel a kérdésekkel, az élet közepén (ami nem az átlagos életkor számtani közepe). Egyikünknek 50, másoknak 60 éves korában, másoknak csak élete végén következik el – ha elkövetkezik egyáltalán.

Olyan korban élünk, amelyben a „lélek” szót, mint illetlenséget, már régen száműzték a pszichológia és a pszichiátria nagy részéből, bár a görög psziché, amely a pszichológia, a pszichiátria, a pszichopatológia, a pszichofarmakológia és a pszichoterápia szavak első tagja, magyarul mégiscsak a lélek. A terápia a mi időnkben leginkább megáll a viselkedésterápiánál és gyógyszereket dönt a kérdezőbe.

Értelmet kereső, értelmet teremtő állatok vagyunk – írja Hollis. – A többi élőlény ugyanúgy megéli saját biológiai életciklusait, mint mi, de a jelek szerint nincs meg az a képességük, hogy elvonatkoztassanak (…), lehet, hogy az életükért harcolnak, de nem félnek saját halandóságuktól.”

Az élet értelmének hiánya megbetegít – közli a pszichiáter, pszichológus Carl G. Jung –, hiánya megakadályozza az élet kiteljesedését, ezért betegséget okoz. Sok minden, sőt talán minden elviselhető, ha értelme van.

Az élet második felébe érve, már felépítettük személyes világunk tartóoszlopait – hivatás, szerelem, család. Ekkor találkozik énünk a jungi Mély-énnel (az angol szakirodalomban Self, németül Selbst), ami a változó felszínünk alatti örökké változatlan, egyedi, vezérlő értelem, mélyen a hétköznapi tudatosságunk (én) mögött. Ez az, ami nem csak a szerves, biológiai folyamatainkat felügyeli, és a kevésbé összetett lényből, akik vagyunk, jóval összetettebbet fejleszt ki, hanem ennél sokkal többet tesz: arra a létállapotra törekszik, amely megtestesülésünk célja.

Nem akarja engedni, hogy „életünk vetetlen ágyában szenderegjünk tovább”, kikényszeríti, hogy foglalkozzunk vele, mert ha nem, megbetegít.

Mély-én a természet, vagy az istenek akaratát akarja teljesíteni? Kinek melyik változat tetszik jobban. Hollis a maga részéről materialista, de sajnálja, hogy a felvilágosodás óta a modern embernek nincsenek istenei, amelyek szertartásokon és személyes spirituális élményeken át kapaszkodókat nyújthatnának élete bonyolult helyzeteiben.

A hagyomány szerint Jézus így szólt Tamás gnosztikus evangéliumában:

Ha magatokban azt hozzátok létre, amitek van, meg fog menteni titeket. Ha az nincs bennetek, ami nincs bennetek, meg fog ölni titeket.”

Mi a feladat az élet második felében? Nem az énünk szolgálata, hanem azé, ami rajtunk keresztül szeretne élni. A Mély-én. Az én félhet hatalma elvesztésétől, de paradox módon akkor lelünk rá az utunkra, ha megadjuk magunkat annak, ami teljesebb kifejeződésre törekszik rajtunk keresztül. Végső soron az a dolgunk az élet második felében, hogy világra hozzuk ezt a kiteljesedettebb embert – összefoglalva valahogy így gondolja a szerző.

Gyakorlatilag – talán a pszichopatáktól eltekintve – mindannyiunk életéből hiányzik az a mély meggyőződés, hogy jogunk van a saját életünket élni. Nagyon korán megtanultuk, hogy meg kell felelnünk a világ által szabott feltételeknek, mert különben megbüntetnek vagy elhagynak bennünket. Csak akkor szabadulhatunk meg múltunk zsarnokságától, amikor az énünk már szert tett egy bizonyos erőre, vagy még inkább akkor, amikor a kétségbeeséstől hajtva muszáj mást választania.

Van egy kérdés, amelyre egyikünk sem tudja a választ: minek nem vagyunk tudatában? Shakespeare a Vízkeresztben: „nincs annál nagyobb börtön, mint amelyről nem tudjuk, hogy benne vagyunk”. Ám attól még, hogy tudattalan, nagy ereje van az életünkben (a Mély-énnek). Döntéseket hoz helyettünk, és nagy valószínűséggel rejtett módon összerakta élettörténetünk mintázatait.

Legtöbben háttal megyünk a jövőnk felé, régi adatok alapján hozunk döntéseket, s csodálkozunk, hogy miért ismétlődnek a mintázatok az életünkben.

Aztán az élet második felében időnként kénytelenek vagyunk felismerni, hogy az egyetlen ember, aki mindig jelen van, az életünknek nevezett dráma vagy operett minden jelenetében, az mi magunk vagyunk. Így hát okunk van feltételezni, mi vagyunk a felelősek azért, hogy mi lesz a vége a történetnek.

Az élet első felében projekciókban az ember véli megtalálni a megoldást: abban a hitben, hogy van a világon egy másik ember, akit csak meg kell találni, s szinte minden jóra vált, vele boldogan élhetjük az életünket; hogy a munka nemesít; hogy a család kötelessége mindent felülír. Állandóan kívül keressük a megoldást, egy másik emberben, valamilyen társadalmi pozícióban, ideológia szolgálatában, külső elismerésben és azt hisszük, ezektől megoldódik a sorsunk. Holott mi magunk vagyunk a saját problémánk.

Egyetlen rajtunk kívül álló dolog vagy személy sem tudja helyettünk cipelni életünk terhét. A munkánk, amelyre annyit készültünk, és amelynek oltárán annyi mindent feláldoztunk, bizonyulhat túl nehéznek, monotonnak, unalmasnak; a partnerünk irányítani akar mindent, morcos, korlátolt és ráadásul halandó; a gyerekünk azzal foglalkozik, hogy önmagává váljon, ahelyett, hogy minket tenne boldoggá saját értékeink másolásával és követésével.

Hajlamosak vagyunk összekeverni a sorsot és a végzetet, vagyis azt, amit az élet elénk sodor, azzal, amivé válnunk kellene.

Meg kell tanulnunk, hogy az életünk – még akkor is, ha telis-tele van külső nehézségekkel – mindig belülről tárul kifelé. Jung azt a nyugtalanító megállapítást tette – Hollis szerint –, hogy amit figyelmen kívül hagytunk vagy letagadtunk önmagunkban, azzal valószínűleg a külvilágban fogunk összeakadni.

James Hollis könyve nagyon ajánlható az élet második felébe jutottaknak – bár érdemes lenne olvasgatni előbb is, már az első felében, hátha némileg segítene elkerülni, hogy szétvert házasságokkal, nemszeretem munkával és díszletfalakként működő családdal érkezzünk meg ebbe az életkorba, ezekhez a kérdésekhez. Mert meg fogunk érkezni, valamennyien.

James Hollis

James Hollis: Az élet második fele.
Út a kiteljesedés felé

Fordította: Túróczi Attila
Park Könyvkiadó, Budapest, 2021
356 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 2975 Ft,
e-könyv változat 2299 Ft
ISBN 978 963 355 7433 (papír)
ISBN 978 963 355 7440 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Valamikor negyven- és hatvanéves kor között bekövetkezik egy „lélektani perspektívaváltás” azáltal, hogy végigtekintünk addigi életünkön, számot vetünk eredményeinkkel és kudarcainkkal. James Hollis jungiánus pszichoanalitikus úgy gondolja, hogy ilyenkor kezdődik az élet második fele, amely számos új lehetőséget tartogat.
Hollis könyvében felteszi mindazokat a fontos kérdéseket, amelyeket megválaszolva világosabb fejjel, érettebb pszichével folytathatjuk és tehetjük teljesebbé az életünket.

„Életünk közepe táján felébred bennünk az igény, hogy mindazt, amit megtapasztaltunk, valahogy rendszerezzük. Ekkor már tudjuk, hogy időnk nem végtelen, és ahhoz, hogy elkövetkező éveink értékesen teljenek, magunknak is tennünk kell. James Hollis ebben segít. Sorvezetőt ad a belső munkához, a rossz mintázatok felismeréséhez és meghaladásához. Értékes kötet, bizonyosan nem csak az élet második felében.” – Orvos-Tóth Noémi pszichológus

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: