Baudelaire áramot intéz

Posted by

>Megint be kellett mennem az MVM ügyfélszolgálatára, mint a múltkor (meg is írtam nemrég Kandikamerát az MVM-be! címmel), mert történt egy kis malőr: az új feltöltő kártyámmal a héten nem tudtam áramot venni. Ennek egyik oka tán az lehetett, hogy valamiféle karbantartás vagy változás vagy mifene van a cégnél, s emiatt lehetetlenség az újságosoknál a kártyát feltölteni – de ne kérdezzék, hogy ha az MVM-nél karbantartás vagy változás vagy mifene van, akkor az újságosoknál miért nem működik a feltöltés. Inkább azt kérdezzék, hogy mi köze van a címben említett nagy francia költőnek a jó magyar áramhoz.

Több, mint hinnék.

Szóval bementem az ügyfélszolgálatra az újságosnál kapott kis cetlimmel, amire ez volt nyomtatva: „Előrefizetés ELUTASÍTVA! Hibakód: 3648”. Nem hangzik túl jól. Megmutattam egy ügyintézőnek, aki nem értette a dolgot, ezért odahívott egy másik ügyintézőt, aki szép volt, mint a Nap, és olyan okosan csillogott a szeme a szexi szemüvege mögött, hogy inkább filozófiatanárnak néztem volna a bölcsészkaron, semmint MVM-ügyintézőnek. S milyen kedves volt a mosolya! Ám sajnos segíteni ő sem tudott, ment hát egy másik ügyintézőhöz, ha jól értettem, az ügyintézők FŐNÖKÉHEZ, aki egy üvegfal mögött ült és nem volt túlságosan jó kedve – úgy látszott, együttérez velem. Kb. öt percig beszélgettek az ügyemről, ami nem sok jót sejtetett, de ez alatt az öt perc alatt legalább történt valami érdekes: bejött az ügyfélszolgálatra egy francia nő. Onnét tudtam, hogy francia, mert elővette az okostelefonját, bekapcsolta a fordítóprogramot, s lassan, szótagolva valami ilyesmit ordított a telefonba:

– Bon-zsúr, ma-dam, zsü-szüi-zallé-iszi-parszö-kö-zsé-pejé-plü.

Az applikáció azonban nem akart megszólalni magyarul, ezért a nő a biztonság kedvéért hozzátette azt is:

– Pej-jé-szüp-lé-man-ter.

Aztán ült és várt, de a telefon megkukult. Néztek egymásra, a francia nő és a magyar ügyintéző, majd nézték a telefont tanácstalanul, de semmi. Erre odament egy másik ügyintéző, és azt kérdezte tagoltan:

– Du-jú-szpík-ing-lis?

– Jesz! – válaszolta boldogan a francia nő, majd elmondta angolul is, hogy azért jött, mert túlfizetése van, ezt szeretné elintézni. Sajnos innentől már nem tudtam rájuk figyelni, mert visszajött a filozófiatanárnő arcú ügyintéző, s elnézést kért tőlem a cég nevében, mert habár élő szerződésem van, még nem tudom használni a kártyámat, ugyanis a mérőóra előző tulajdonosa (egy szervezet) „végső menedéket” kért, és a rendszer most összezavarodott. Erre én is összezavarodtam.

– Végső menedék? – kérdeztem.

– Végső menedék – bólintott a szexi szemüveges, nekem meg rögtön eszembe jutott Baudelaire-től az Óra című vers, amelynek végét Tóth Árpád rettenetesen rosszul fordította: csárdát írt, holott abban a versben arról van szó, hogy a halál felé tartó ember egy végső „szálláson” megpihen. Nem csárda az tehát, hanem lényegében: elfekvő. Na, pont így éreztem magamat az ügyfélszolgálaton én is – használhatatlan kártyával, áram nélkül, sötétben – oh, halál, jövel!

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában és az Új Hétben