Atomreaktor otthonkában

Posted by

Lackfi János

>Nagyanyám vég nélkül és szó nélkül tudott táplálni másokat, ez volt az élete. Apró, tömzsi asszonyka hófehér hajjal. Nejlonotthonkáit maga varrta, kiskertjét maga gyomlálta, soha el nem apadó befőttjeit, savanyúságait maga tette el.
Ha csak élete kábé hatvan aktív éve alatt előállított húsleveseit összeöntenénk, vagyis évi kétszáz levessel és lábasonként öt liter folyadékkal számolnánk, végeredményül hatszáz hektoliternyi tápanyag jönne ki. 1961-ben, amikor nagyanyám aktív leves-előállítói karrierje delelőjén járt, a Szolnoki Néplap cikkének tanúsága szerint összesen ennyi liter mustra szerződtek egymással a Pest- és Szolnok-megyei Pincegazdasághoz tartozó termelők. Pár éve pont ennyi hamis bort foglaltak le és rendeltek vissza az élelmiszer-ellenőrök az Alföldön. A csehországi Budvar sörgyár fennállásának százhuszonkettedik évfordulóján, Český Budějovice-i egyházmegye püspöke Vlastimil Kročil éppen hatszáz hektoliternyi főzetet áldott meg. A sör leerjedése után százhuszonkét különleges palacknyi Budvar sört szállítottak a Vatikánba Ferenc pápának. Nagyanyám összegyűjtött húsleveseivel kétszer meg lehetne tölteni a budapesti Állatkert jegesmedvéjének tavacskáját. A lébe nem csak a csirke szívét, máját, zúzáját, farhátát főzte bele, hanem a saját szívét is.
Futószalag mellett dolgozott a gyárban, futószalagon érkező rántott húsainak se vége, se hossza, Afrika, Amerika, Ausztrália, Kismagyarország, Nagymagyarország és a Falkland-szigetek is mind ott sercegtek a gyöngyöző zsírban, míg nagyanyám a “gyerekeket”, vagyis apámékat és bennünket, unokáit várt.
Visszanézve látom, a sashalmi kertben Kékestető-nagyságú petrezselymes krumpli- és rizshegyek tornyosulnak. Egy betonkeverő most önti le a ház előtt a sokadik rakomány tejfölös uborkasalátát. A végtelen tálcasorokon hadrendbe álló sütemények meg már csak a szomszéd Sinkáék telkén férnek el: zserbó, darázsfészek, hájas, almás és meggyes pite, skót felföldnyi rétes. A Grand Kanyont pedig a “méteres” nevezetre hallgató félig puncsos, félig csokis krémes tésztából alakították ki. Utóbbi az ünnepek velejárója volt, Húsvét és Karácsony jöttét jelezte, a szerkezeti munkálatokhoz nagynénikém is feljött Nagyberkiből vonattal, a nővérek együttes munkával formálták a sziklás vonulatokat.
Nagyanyám mosolyból is kifogyhatatlan raktárkészlettel rendelkezett. Ennek a mosolynak volt valami gyermeki, ámuló jellege, nagyanyám bármilyen apróságon őszintén elcsodálkozott, nahát, milyen ügyesen felvesszük a kesztyűnket, hoztunk egy történelem ötöst, tudunk járni, biciklizni, elkapjuk a labdát, megtanultuk a kötelező verset, az énekkari éneket. Sosem értem tetten megjátszottságot, legapróbb hőstetteink is csodaszámba mentek, őszintén hitte, hogy mi mind zseniálisak vagyunk, ő meg azért létezik, hogy bennünket szolgáljon. Nagyanyám sosem evett velünk, eleve jól volt lakva, már úgy született, nem kérek, angyalaim, tényleg semmi sem fér belém. Valószínűleg ehetett némi hideget, parizeres zsemlét a nagy izgalomban, hogy nekünk mindenből jusson elég. Az “elég” azt jelentette, hogy pár tálca sütit, pár üveg befőttet, savanyút, némi kerti terményt mindig vittünk haza. Nagyanyám az asztaltól távolabb ült egy kis széken, pompás kilátással a mi táplálkozásunkra. Olyan élvezettel figyelte, ahogy mindent megsemmisítünk, amin napok óta dolgozott, ahogyan más a kedvenc szappanoperáját bámulja. Két keze az ölében, feszítetten figyelt, akár egy nagyhatalom, amely megfigyelői pozícióban várja, mikor kell a fegyveres konfliktusba beavatkoznia. Ahogy megjöttünk, tette a tányérokat. Ahogy leültünk, hozta a leszűrt levest, külön tálban a belevaló húst, zöldséget. Ahogy megettük, vitte ki a levesestányérokat. Ahogy kivitte, hozta a másodikat. Ahogy megettük, emelte le a konyharuhát az illedelmes hadrendben várakozó süteményekről. És ahogy elkezdtünk sütizni, főzte a kávét. És ahogy leesett egy kanál vagy villa, hozott másikat, ahogy kellett még egy szalvéta, pohár víz, szaladt. És ahogy elkészültünk, ment mosogatni. (Mi meg használat előtt suttyomban törölgettük az evőeszközöket, mert nagyanyám kicsit rusztikusan mosogatott.)
Nagyanyám nem csak minket szolgált ilyen elszántan, munkaidő után a nagyapám által mosógépmotorral automatára buherált Singer-gépen varrta a környék ruháit. Burda-szabásminta után háromszáz forintért, ami már akkor is nudlinak számított. Menyasszonyi ruhát pár kiló disznógyárból lopott hájért (ezzel sütötte nekünk a leveles tésztákat). Szűkítette-bővítette az öltönyöket, kosztümöket, estélyiket, miniruhákat, melós-ancúgokat. Az általa varrott ingekben-gatyákban jártunk, a mexikói focivébé hatása alá kerülve brazil mezt rendeltem nála Adidas-csíkostul, címerestül. A rendszerváltás hajnalán klottgatyává műttettem vele a házra kötelezően kilógatott vörös zászlót.
Nagyapám helyett is nagyanyám járt templomba, az öreg mandiner-keresztényként minden áldott vasárnap kikérdezte feleségétől a prédikációt. Nagyanyám nem hordott lelki esőkabátot, nem pergett le róla Krisztus szeretete, mindenkinek mindene volt, magát nem tartotta semmire. Nem haragudott, ha megalázták, csak elszomorodott. Nem rótta fel, ha kihasználták. Nem hánytorgatott fel sérelmeket. A utolsó időkben édesanyámék ápolták, ott feküdt betegen, és azt suttogta, nem tudta, hogy ilyen nehéz meghalni. Ami a vallást illeti, egyszer elárulta, ő egyszerű parasztasszony lévén nem mert erről vitatkozni okos értelmiségi szüleimmel, ezért minden mise minden úrfelmutatásában azt kérte Istentől, hogy a mi családunk térjen meg. Ez különböző úton-módon mind az ötünkkel megtörtént. Utólag kiderült, nagyanyám volt családunk titkos lelki atomreaktora.