A nevem

Posted by
Odze György
Részletek a Meg-Nem-Írt…
Talán ezzel kellett volna kezdeni. A nevemmel. Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte. Különleges, az egyetlen ebben az országban. A ritka név sokszor előny. Ha valaki megkérdezte, honnan származik, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége, kitaláltam, mint annyi minden mást az életemben.
– Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel. Nem volt nehéz dolga, az általános iskolát Indiában végeztem, jól beszéltem, csak éppen a nyelvtant nem ismertem. És miután jól beszéltem, a nyelvtan nem is érdekelt. Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.
– Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.
Micsoda rosszindulat, gondoltam. Hanft úr előre figyelmeztetett, hogy a fiatalokat sokszor megfingatják, de semmi gond, majd legközelebb sikerül.
– Sohasem voltam nő fürdőszobában – feleltem angolul.
– Márpedig ez a feladat – felelte a tanárnő szigorúan és a bizottság tagjaira nézett, akik egyetértően bólogattak. Ez a feladat.
– Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Ott álltam a hosszú, rideg folyosón, és egyáltalán nem voltam büszke magamra. Mögöttem akkor nyílt a terem ajtaja, a bizottság elnöke jött ki a folyosóra.
– Odze!
Megfordultam, ott álltunk szemtől szemben. Arra gondoltam, hogy talán bocsánatot kérek.
– A maga édesapja az Odze Bandi?
– Igen – feleltem.
– A legkedvesebb tanítványom volt. Pontosan olyan önérzetes volt, mint maga. Nálam vizsgázott húsz éve, de az ilyen nevet az ember nem felejti el. Na, jöjjön vissza!