A halál napja

Posted by
Bojár Iván András
>Hasonló kék égre, napsütésre ébredt hat éve ezen a napon. Kissé bicegve, elmozdult csigolyái miatt aprókat szökkelve mozgott a Városmajor utcai lakásban. Mint akkor már harmincéve, valamennyi reggelen. Szertartásosan kávét főzött, majd lehuppant a fotelbe, a tévé harsány reggeli műsorait kapcsolgatta ide-oda. Várta a híreket. Miután végzett, lendületet véve, halk nyögéssel kísérve fölkászálódott. Szűk kiskonyhájában sietve elmosogatta a csészét, az estéről maradt poharat, tányért. Óvatos mozdulatokkal, nehogy megcsússzon, lezuhanyozott. Szekrényében a vállfák közt lapozva kikereste az aznapra legméltóbb blúzát, a hozzávaló szoknyát. Kora reggeltől a délutáni találkozójára készült. És a nagy találkozásra.
Modigliani képeit, a kedvenceit ment megnézni föl a Várba. Vissza a budai várfalak közé, hol élete zenitjén élt, s ahol élethosszon fontos házassága telt, ahol anya lett fél évszázaddal előbb.
A múlt sáros földből előkapart cserepeiből, mint restaurátor, alkotott ugyanitt a múzeumban negyven éven át teljes tárgyakat újra: urnákat, tálakat, kancsókat. Egész délelőttje a külső és belső készüléssel telt. Aktuális teendők és a múlt képei kerülgették egymást benne. Gondolatainak koponyája nem szabott keretet, kiáradtak belőle: beszélt, vitázott, zsémbelt, viccelődött, sőt nevetett olyankor is, ha más nem volt a szobában. A bejárat kilincséről bevette az ételfutár hozta ebédjét. Aztán kettő után kevéssel a fia hívta Pécsről. Hosszan, szeliden beszéltek. Hangja tele volt a várakozás lelkesültségével. Életéhség, kíváncsiság, a legapróbb örömök felé forduló nyitottság áradt belőle. Hogy barátnői autóját várja szokott izgatottan, a megbeszéltnél jó negyedórával korábban máris kint állt a ház előtt. Minden érkező kocsiban Beát vagy Jutkát vélte fölfedezni, hiába tudta, hogy korán van. Remélte, hátha.
Őt sem kerülhették volna el: eleven piros kardigánját bárki észrevette volna. Karján kis átmenetikabátka feküdt. Retikül. Nem volt hideg.
Utólag talán nem is az tűnt furcsának, hogy a nagy reményekkel várt Modigliani kiállítás mégsem kötötte le annyira, mint gondolni lehetett. Gyorsan fáradt. Fizikailag és mentálisan. Ami addig sosem, most a koncentrációja hagyta cserben. Tán nyugtalaníthatta valami. Mikor a barátnők fölvették a kisautóba, nevetve kérték, vagyen vissza, töröljön a szinte mókás túlzó sminkből, aminek mértékét ez alkalomal nem sikerült jól eltalálnia. Mintha ebben a mozzanatban valami kibillenés jelzett volna. Nyolcvanhárom éves volt. Egész életében fiatalabb a koránál. Nyolcvan után viszont beérte magát. Valódi idős asszony lett belőle. Teste foglya. Kiszolgáltatottja a lassú romlásnak.
Hamarabb botorkált ki a régtől várt képek termeiből, mint a többiek. Leült. Nyugtalan volt, vagy ki tudja, enyhén zavart talán. Miután két barátnője karjaiba kapaszkodva botladozva átszelte a budavári palota nehezen járható macskaköves udvarait, közben hevesen politizált, perelt, gyors döntés után a legelső útbaeső cukrászda teraszán foglaltak helyet. Érett őszi délután volt. A budai hegyek felől édes aranyló nap terítette be az asztalt, ahol ültek. Kávét kért. Az étlapért nyúlt, hogy süteményt válasszon.
Ebben a pillanatban halt meg.
Apró feljajdulással borult Beára, azonnal ernyedő teste lassan a földreerszkedett. Két órával később fia, én, itt simítottam hült homlokát. A legbravúrosabb drámaíró sem tudott volna alkalmasabb sokjelentésű helyszínt és pillanatot találni nála az élet legnehezebb, örök rákészüléssel, félve várt pillanatához, az átlépéshez. A nagy találkozáshoz.