Almási Miklós 90

Posted by
Nem volt nála nagyszerűbb főnököm. A tanszéket éppen költöztették a felújított zárda épületébe a Jogi Kar mögött. A legolcsóbb anyagból készült szalagparketta azonnal púposodni kezdett, a falak vizesedtek, a földszinten a legnagyobb szoba is sötét volt és szűkös, ideiglenesség áradt a több száz éves épületből. Az első tanszéki értekezleten barátként üdvözöltek. Nemigen esett szó arról, ki mit fog tanítani a félévben. Később a Múzeum körúton a magasföldszinten világosak és nagyobbak lettek a termek és a szobák, de ott sem tartott soká az értekezlet. Mindenki bediktálta, mit fog tanítani, nyilvánvalóan azt, amit éppen kutatott. Az általános tanrendben felvehető előadásoknak és szemináriumoknak az időpontját kellett csak aprólékosan egyeztetni azokkal, akikre ki voltak osztva. A terembeosztás azért lett különösen nehéz, mert az esztétika szak akkor már kiegészült az új, Miklós által alapított, a felsőbbségnél nehéz csatákban kivívott filmelmélettel és médiával, és nagyon népszerűek lettünk.A Világirodalmi Tanszéken sem szóltak bele, mit tanítok és hogyan. Az Esztétika Tanszéken ez a nyugati és keleti egyetemeken egyaránt páratlan szabadság fokozódott: évfolyam-előadás megtartására nem voltam kötelezve. Amíg azonban a felvételit az egyetem tartotta, a film szakon elnökösködtem, mert a tanszéken aránylag kevés volt a minősített oktató (Miklós nem a hivatalosan elismert, hanem a valódi tudást díjazta). Megtapasztaltam, hogy a szakra felvételizők mennyi mindent nem olvastak már, és nincs is rá igényük, sőt nem láttak filmeket sem, se sokat, se keveset, mert a mozikat addigra bezárták, a tévék pedig átálltak a központilag vezérelt ideológiai manipulálásról az önkéntes üzleti népbutításra.Meg sem melegedtem még a Papnövelde utcában, amikor váratlanul felkértek színigazgatónak. Elmondtam Miklósnak, hogy bár semmi sem szól mellette, talán mégis elvállalom, ha beleegyezik, de mindenképpen szeretnék főállásban a tanszéken maradni, mert a színházi pálya bizonytalan. Joggal bántódhatott volna meg, ő harcolta ki a teljes státuszomat nemrég, de a sértődésnek semmi jelét sem láttam rajta. Elmondtam: törvénytelen ugyan, hogy valaki egy középnagy állami vállalatot másodállásban igazgasson, de az önkormányzat, amely pályázat nélkül akar kinevezni, belemegy. Sok sikert kívánt, és őszintén bánatos volt, amikor több mint három év múlva a kalandom véget ért. Az óráim többségét ezalatt az Esztétika Tanszéken is, a Főiskolán is a színházi szünnapon, hétfőn tartottam.

Miklós hatalomra nem vágyott, de oroszlánként harcolt a bővítésért és a kiszemelt kádereiért. Elnézegettem a ritkás értekezletek és a valamely témáról tartott előadások résztvevőit, a belsőket és a megbízott előadókat; nem volt az országban barázdáltabb agyú társaság. Miklós az írásaiban is látható szerteágazó érdeklődésének és az újdonságok iránti érzékenységének megfelelően művelte a fejlesztést. Mifelénk szokás, hogy az ifjabbak közül a gyöngébbeket választják ki fegyverhordozónak a mogulok, és az igazi tehetségeket fortélyos módokon elhajtják, meg ne fúrják őket – Miklós a legjobbakat hívta, és őszintén izgatta, mivel foglalkoznak.

Ami érdekelte, abba legalább annyira beleásta magát, hogy a témában járatlanokat a dolog mibenlétéről fel tudja világosítani. Könyveinek jelentős része úgynevezett tudományos felvilágosító mű. Nagy magyar hagyományt folytatott, a néptanítóét, a felvilágosult értelmiségiét; amit először a maga számára, aztán mások számára is érdemesnek tartott megvizsgálni és megvilágítani, az valóban fontos volt, az életében két-három évtizedenként újra meg újra beálló szellemi és társadalmi korszakváltás jelensége. Amikor a gazdasági struktúra vált fontosabbá, gazdaságtörténész lett. Amikor a digitális fejlődés elkezdődött, azonnal követni kezdte a robbanást.

Nevezhetném felvilágosult racionalistának, de inkább a kultúra és a történelem fontos áramlatai szenvedélyes kíváncsiskodójának kell mondanom, aki a tudását lelkesen osztja meg bárkivel. Feltűnően normális volt világéletében, talán mert a humortalan sznobok, radikális újítók és magukat elvakultnak tettető pártemberek, vagyis a hatalomra ácsingózók által betokosított filozófia az eredeti formájában mélyen érdekelte. Ritka, hogy egy filozófus ne akarja az igazát lépten-nyomon bizonyítani, hogy ne akarjon mindenáron minden pillanatában mindenkit meggyőzni, hanem önzetlen hedonistaként közhírré teszi, ami a számára gondolati vagy esztétikai örömet okozott. Feltűnően hiányzik a hedonizmus a rábeszélés magyar – és kelet-európai – felkent mániákusaiból, akiben pedig a hedonizmus győz, nálunk inkább elmegy vígjátékírónak. Nem is tudom, mi tartotta vissza Miklóst a vígjátékírástól, holott a dráma mindig érdekelte. Talán a veleszületett pedagógusi szenvedély, amely a dramatizálás helyett az okos kifejtésre késztette akkor is, ha a vizsgált tárgyat több szempontból vette elő. Paródiát nem írt, csak élőszóban élt vele; a szellemi foglalatosság iránti tisztelet okozhatta, hogy a közepeseket sem tette gúny tárgyává, csak említetlenül hagyta őket.

Akkor lehetett Lukács György tanítványa, amikor a mester a világmegváltásból az esztétikumba húzódott vissza. E visszakozásból igazán a tanítványok profitáltak. Olyan területet művelhettek, amelynek volt ugyan érintkezése a politikával, mégsem kellett feltétlenül és szüntelenül ideológusként megnyilvánulniuk. Miklós gyakran lehetett kísértéseknek kitéve, mégis mindig a margóra kormányozta magát. Szerencse, hogy az egyetemi karrierje 56 után egy időben megszakadt, szerencse, hogy a hatalmilag kevéssé exponált Színházi Intézetben találta magát – később igazgatta is –, és az Esztétika Tanszék megalapítása sem minősíthető a hatalomhoz való politikai dörgölődzésnek. Az esztétika és a szociológia határvidékén szeretett Miklós tartózkodni a legjobban, amely persze mindig gyanúsnak minősül, de a tudományos apparátus, ha ügyesen kezelik, általában megfelelő páncélzattal látja el az embert.

Örökifjúnak nem születik az ember, idősödvén teszi magát azzá. Nem tudom, Miklós hogy csinálta. Nem elég ehhez a fiatalok társasága. A korszak nem kedvez, hogy az ember a kíváncsiságát megőrizze, a sok mindent látott ember előbb-utóbb legyint és káromkodik: ismerjük már mindezt, és tudjuk, hova vezet, a katasztrófába. Még a katasztrófa jellegét is elég pontosan látni. Inkább csak csodálkozni lehet, hogyhogy az ügyek intézői vakon menetelnek Európa tönkretétele felé, holott a legjobb, amit az ember eddig létrehozott, Európában született. Hogyan lehetséges, hogy a mai elvakultak nem látják? Az ideológiai-aktuálpolitikai rövid távú érdek hogyan érvényesülhet újra meg újra a tartós érdek ellenében? Az alapvető kérdések foglalkoztatják ma is, jól megalapozott szkepszisét az ifjonti kíváncsiság hajtja újabb tárgyak felé.

Talán az önmarcangolást kerülő, kifelé irányuló érdeklődés a titka. Talán a sokoldalúság. Talán a humorérzék, ami a kóros feledékenységbe mint álöltözetbe bújt, arc nélküli páncélost ismételten elhajtja.

Isten éltessen, Miklós!